Volpone vagy a pénz komédiája

Ben Jonson vígjátéka átdolgozta: Stefan Zweig - a Magyar Szinházban
Volpone jól megtréfálja gazdag ismerőseit, akiket - noha maga sem jobb náluk - mélységesen útál. Léhűtő ravasz szolgája útján nagybeteg hírét költi magának, hogy aztán a végrendelet-készítés revolverével értékes ajándékokat zsarolhasson tőlük.

A számítás pompásan beválik. Kiderül, hogy az emberek pénzért mindenre kaphatók, apa kitagadja a fiát, férj eladja a feleségét érte. A szimuláns Volpone betegágya előtt lehull róluk minden álarc és belelátunk szennyes belükbe. Gyilkos (talán túlgyilkos) szatíra ez, feneketlen ember-undorból születhetett.

Pompás helyzet, rávall a klasszikus vígjátékra: egyfelől önmagáért beszélő, az embereket tetteikben leleplező, nagyvonalú plaszticitásával, másfelől e vonalak vaskosságával és a színek árnyalásnélküliségével. Van a darabban egy féltékeny férj, aki a napfénytől is óvja feleségét.

Volpone szolgája pár perc alatt ráveszi, hogy feleségét vigye Volpone ágyába. Az ilyesmi mulatságos, de a pszihológiához szokott mai nézőre mindig kissé kezdetlegesnek hat. A helyzetben aztán, amelyből a darab kiindul, úgy kifordul előttünk az emberek belseje, feltárva mindent, amit az író meg akart bennök mutatni, hogy a néző kacagásába némi szorongás vegyül: mondhat-e még valamit az író a hátralevő két felvonásban? S a szorongás nem is egészen alaptalan: a darab többi részében csak a puszta mese fejlik tovább, új pszihológiai meglepetés már semmi sem marad. A kissé elnyújtott előadás, sajnos, még érezhetőbbé teszi a vígjáték túlságos egyszólamúságát.

De Ben Jonsonnak van egy ötlete, amelynek segítségével talán még az alaphelyzetnél is élesebb és groteszkebb formában mutatja be a pénzvágy állatiságát. Volpone külön-külön minden barátjával elhiteti, hogy őt tette meg egyetlen örökösévé, aztán halottnak tetteti magát, csak azért, hogy végigélvezhesse, milyen arcot vágnak a cimborák, mikor megtudják, hogy Volpone vagyonát a szolgája örökli. Ezúttal azonban rajtaveszt. Kiderülnek összes turpisságai, s meztelen életét is úgy mentheti meg csupán, hogy elmenekül.

---

Szolgája bölcsebb ember nála. Az az elve, hogy a pénzt el kell költeni, mert görcsös őrzésétől elvadul ez ember. Úgy látszik, Ben Jonsonnak is ez volt az elve.

A Magyar Szinház legjobb erőire bízta a darabot. Volpone szerepében Csortos olyan volt, mint egy falánk, behemót démon, aki kiharácsolja s tetejébe még ki is röhögi a világot. Szigeti Jenő kitűnő maszkban, nyöszörögve mekegő hangon elevenített meg egy aggastyánt, aki a sír szélén is a pénz után totyog. Gazdag fantáziájú művész, aki minden szerepében más figurát varázsol a színpadra. Dénes György élénk játékával bővíteni próbálta szokott szerepkörét, nem siker nélkül.

Turay Ida mulatságos naiv fiatalasszony volt, anélkül, hogy, mint máskor, a komikum kedvéért paródiáját játszotta volna el szerepének. Jó, sőt a rendesnél jobb volt Harsányi Rezső és Justh Gyula is, Az előadáson érezni lehetett a rendező Vaszary János erős kezét. Kár, hogy Bereginek nincs érzéke a humor iránt. Emőd Tamás fordítása gazdag és ízes magyarságú, amilyet ritkán hallani színpadjainkon.