Huszadik század - történelem jelenidőben

Szomory Dezső drámaírói művészete lehiggadt, de egyúttal el is mélyült, anélkül, hogy a zengéséből valamit is vesztett volna. Közelebb ért az igazi drámához. Régen a festői hatások hangsúlyozásával próbálta megközelíteni a maga drámai kifejezését, eztán a zenéhez közelítette hangját, - ezekből mindből van valami új darabjában, jeleneteiben és főleg abban, ahogy főalakját látja, sok a festői, a zenei elemek gazdag polifoniával szólnak nemcsak a dikcióban, hanem az alakok belső életében is, de nincsenek úgy túlhangsúlyozva, mint régebbi műveiben.

A főhangsúly mindig a belső cselekvésen van, ahogy a szavakban a mozdulatokban és cselekedetekben az alakok lelke kitárul s ebből kiformálódik az iró tulajdonképeni mondanivalója. Ez pedig nem az, hogy Takáts Alice irgalomból megölt egy rettenetesen szenvedő gyógyíthatatlan beteget, nem is az, hogy a geniális vegyész Markovits László vállalja helyette a börtönt, meg hogy Alice szerelembe kerül és teherbe esik Tardy-Koós professzor fiával stb.

Nem is az az igazi mondanivaló, hogy Takáts Alice férfival fölérő nő, kitűnő orvos és mégsem teljes értékű, mert a sexusában el kell gyöngülnie, a nagyságról lemondania. Ez mind benne van a darabban, de csak járuléka a fődolognak: annak, hogy itt túlhevített temperatúrában, az életérzésnek magas feszültségében élnek az emberek s ebből a temperatúrából csak tragédia születhetik, a megalkuvás és kiegyenlítés lehetősége nélkül. Olyan tűzben, amilyenben Takáts Alice ég, el kell égni a nagy léleknek is, - ezt érezzük ki a darabból mint legfontosabb dolgot.

Takáts Alice rendkívüli ember, nagy lélek, nem mert bizonyos dolgokat csinál és bizonyos dolgok történnek vele, hanem azért, ahogy ezekre a dolgokra reagál, ahogy az életével szemben áll s ahogy a maga problémáit elintézi. A lélek mértékét a feszültség adja meg, amire képes és Takáts Aliceben az első pillanattól az utolsóig a pattanásig erős feszültség dolgozik.

Ez megvan benne már a színpadra lépése pillanatában, ahogy az öreg Hóreb tanárral beszél, a szaggatott, ideges szavak, mint megannyi szikra pattannak ki belőle s a továbbiakban csak a kisülései mások, nagyobbak, a feszültség mindig ugyanaz marad. Az író művészi verveje abban áll, hogy ezt az állandó feszültséget mindig egyformán tudja éreztetni s nincs egy lankadó pillanat a drámában. Mindig Takáts Alicera van vetítve a költő reflektora, belőle sugárzik ki minden és felé van fordítva minden arc.

Gyönyörű női alak ez, finom és erős, értelem és érzékek egyforma fejlettségében, tudata gazdagságában és tudattalanja mélységében, lelki függetlenségében és testi függésében. Semmi nincs benne, ami konvenció, maga él át mindent a saját módján. Ahogy a szerelmet felfogja, materiális módon, mint lelki életének egy fizikai melléktermékét, amely mégis tengelyévé lesz sorsának, mert akárhogy fogjuk fel a szerelmet, az mégis az élet nagy dolga marad, ahogy a modern orvosi tudomány teljességnek birtokában is tisztán élnek ösztönei, ahogy semmi sincs benne az erkölcsi ítélet mérlegére állítva és mégis egy magasabb erkölcs színvonalán áll, ahogy nagy értelme csak annál gazdagabbá teszi érzelmi világát, - ezt Szomory csaknem hiánytalan művészi megérzéssel alkotta meg.

Ilyen gazdagon hangszerelt női alakot nagyon keveset hozott létre a modern drámairodalom. Látszólag nagyon egyszerűen és világosan, tényleg azonban nagyon komplikáltan van ez az alak felépítve. Csak pontosabb megfigyelés után jön rá például az ember, hogy Takáts Alice szellemének fölényességét, melyet mindig érzünk, az író az asszociációival érezteti. Csupa olyan dolgot asszociál, ami átlagos szellemben nem kapcsolódhatik bele élete pillanatnyi sodrába. A mellékzöngékkel való jellemzés művészete Szomorynak egyik legfeltünőbb sajátsága.

A dikció ragad magával, mint az ár. Nyugodtabb, nem olyan barok és szeszélyes, mint a régebbi Szomoryé volt, a nyelvvel, mondatfüzéssel nem bánik olyan önkényesen, mint azelőtt. És mégis teljesen megvan benne a szomorys akcentus. Bármelyik mondatát hallod, felismered, hogy ezt csak Szomory írhatta.

Ettől az akcentustól van a különös, erős zengése, egyformán megejtő a harsogó fortisszimókban és a lágy pianókban. Nem is lehet hirtelen kielemezni, mitől van ez a zengés, a szavak összerakásától-e vagy a mondatok numerusától, - ez valahogy az íróból magából jön ki a szavakba. Mindenesetre folyton érezzük, olyanformán, mint a színpad mögül hallatszó muzsikát.

Gombaszögi Frida játssza Takáts Alicet. Művészetének teljességét viszi bele, úgy szól, mint egy ritka nemes hangszer, a költő minden szava, minden instrukciója életet kap a művésznő lényén keresztül. Egyike legszebb színészi alakításainak ez a szerep, - ahogy a túlfütöttségben folyton tudatunkban tartja az alak előkelőségét, az maga is bravurosan megoldott színészi feladat.

Elsőrangú művészmunka a Törzs Jenőé, kevés, pregnáns vonással hozza ki az alak reliefjét. Hegedüs Gyula, most, hogy visszatért a nekivaló helyre, mintha felfrissült volna, ambicióval, kedvvel játszik s a jellemzésnek azzal az egyszerű erejével, amelyet legjobb szerepeiben láttunk. Meglepően jó Vágóné, kis genre-szerepe az előadás egyik fő erőssége. Góth Sándor, Hajmássy Miklós, Gárdonyi Lajos, Ladomérszky Margit, Makláry Zoltán játéka egészíti ki az előadás sikerét.