A Greguss-díj

A Kisfaludy-Társaság minden hatodik esztendőben a Greguss-díjjal zenészembert tüntet ki: azt a zeneszerzőt, aki ennek a hatesztendős periódusnak legkimagaslóbb műalkotásával ajándékozta meg a magyar zenekultúrát. - A Greguss-díj ezidén, ismét "zenei fázisába" lépett és így megtudhattuk, amit eddig még nem tudtunk, hogy tudniillik az elmult évhatod legkiválóbb magyar zenei remekműve: Dohnányi Ernő "Ruralia hungarica" című orcheszterszvitje.

Az eredmény: meglepetés. Kettős meglepetés. Meglepetés azoknak, akik ismerik a magyar nemzet zenei életét és meglepetés azoknak is, akik ismerik a Greguss-díj "zenei életét".

A magyar zeneélet ismerői ugyanis tudnak egy "Psalmus Hungaricus" című kompozícióról, mely úgy harsant bele háború- és forradalmak-utáni vígasztalanságunkba, ahogyan az a bizonyos "rothbrünstige Morgenröth herdurch die trüben Wolken geht". És azt is tudják zeneéletünk figyelemmelkísérői, hogy ez a felkelő nap nem állt meg a trianoni határok szűk horizontján, hanem merész ívben felemelkedett az egész mai zenekultúra délpontjára, honnan sugaraival elárasztotta Európát, sőt átragyogott az óceánontúlra is.

Kodály Zoltán remekműve több mint hatvan nagyobb külföldi városban került bemutatásra; Angliában, Hollandiában - tehát az oratóriumkultúra központjaiban - egyetlen esztendő leforgása alatt többször ismételték meg, mint nálunk összesen, pedig nálunk is több előadást ért meg, mint ugyanazon idő alatt a IX. szimfóniát kivéve bármelyik más zene- vagy énekkari kompozíció.

Olyan karmesterek tűzték műsorukra, mint Toscanini és Mengelberg, az exekutív zenekultúra olyan csarnokaiban csendült fel, mint az amsterdami Concertgebow, a newyorki Filharmonia, a milanói Scala, a berlini Singakademie... És ahol és ahányszor és ahányfélekép játszották: sohasem aratott mást, mint elismerést, kezdve bizonyos magyar kritikusok fanyalgó muszájdícséretein egészen a külföldi szakértők legelragadtatottabb hangú méltatásáig.

- De írt Kodály időközben valami "Háry János" nevezetű daljátékot is, melynek orcheszterszámai pontosan a "Psalmus Hungaricus"-éhoz hasonló bel- és külföldi karriert futottak meg és csak pár hete, hogy a Háry-szvit genfi premierje alkalmával - mikor Kodály művét az angolok legdédelgetettebb zeneszerzőjének, Sir Elgarnek egyik ópuszával együtt mutatta be Ansermet - a következő nagybetűs címet olvashattuk a "La Suisse" hasábjain: "L'image de la mort et celle de la vie, ou de Sir Edward Elgar "ŕ Zoltán Kodály".

Írtak azonban nálunk egyéb kompoziciókat is. Például: "Táncszvit nagyzenekarra". Igaz, ez a mű, mikor filharmónikusaink bemutatták, nem aratott egyhangú sikert. Külföldön azonban még ugyanabban az esztendőben félszáz előadást ért meg és Furtwänglertől meg Koussewitzkytől lefelé minden valamirevaló európai és amerikai dirigens sietett kipróbálni rajta karmesterpálcáját. Azután eljöttek hozzánk a prágai filharmónikusok; azok is eljátszották, még pedig valószínűleg kicsit másképpen, mint a mieink, mert a közönség addig tombolt, míg az egész művet meg kellett "da capo" ismételniök.

- Nos, ezt a "Táncszvit"-et szintén nem valami hivatalos kitüntetésekkel elhalmozott "Sir" írta, hanem: Bartók Béla, aki különben arról is nevezetes, hogy közben két vonósnégyessel szaporította a magyar zenei alkotások számát; az egyik megnyerte a philadelfiai kamarazenepályázat első díját, a másikról pedig azt írta a legtekintélyesebb német zenekritikus, Alfred Einstein, hogy ha az egész mai zeneirodalom elsüllyedne, ez a Bartók-ópusz még akkor is megmaradna.

A "siker" magában véve természetesen még nem bizonyíték valamely műalkotás esztétikai értékét illetőleg, bár a nagyközönség, szakkritika, előadóművészek olyan egyöntetű ítélete, mint azt a fentebb említett Kodály- és Bartók-műveknél tapasztaltuk, gondolkodóba ejtheti még a legmakacsabb szkeptikust is. Viszont a Ruralia hungarica nem tartozik a Siker különösebb kegyeltjei közé; eszerint a díjosztónak a Siker helyett ezúttal valami másfajta tekintélyt kellett tisztelnie. De hát éppen ezért került összeütközésbe a nagy nyilvánossággal. Ezért volt ítélete: meglepetés.

*

Másfajta meglepetést tartogatott az idei Greguss-díj azoknak a beavatottaknak, akik ismerték a Greguss-díj sajátos zenei életét. Ezek ugyanis tudják, hogy kik szokták ezt a díjat megnyerni. Tudják például, hogy ezidén a szakértői jelentés szerint csak azért nem érhette Hubay Jenőt ez a legfelsőbb kitüntetés, mert ő már egyszer megnyerte a díjat. Emlékeznek arra is, hogy hat esztendővel ezelőtt egy "Helikoni szvit" című munka kapta a babért.

Szendy Árpád írta ezt a zenekari művet, az a Szendy, aki korának egyrészt egyik legnagyobb magyar zongoraművésze és pedagógusa, másrészt azonban egyik leggyengébb zeneszerzője volt és éppen a zenekari kompozíció terén nem igen jutott tovább dilettáns ambicióknál. - Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a Greguss-díj szinte összenőtt a dilettáns, komolytalan muzsika fogalmával és a hat év előtti díjkiosztás szellemét ismerők azt hitték, hogy a kitüntetésben ezidén is valami "Helikoni szvit"-szerű kompozíció részesül. Ezért méltán keltett meglepetést, hogy most mégis olyan műalkotás kapta a Greguss-díjat, mely nem hivalkodik a konzervatívsággal, nem dagasztja a kebleket hazafias frázisokkal, és ami a legfontosabb: távol áll minden dilettantizmustól.

Igaz: Dohnányi "Ruralia hungarica"-nak nevezte el művét; de ezzel a magyar vonatkozású címmel csak éppen jelezni kívánta, hogy a szvit téma-anyagát a magyar falutól kölcsönzi, azaz a magyar népdalból (jórészt Bartók-Kodály gyüjtéséből) meríti. Dohnányi minden bizonnyal hazafias kötelességének érezte, hogy ilyen hazai vonatkozású kompoziciót is írjon. Tiszta művészi lelkiismerete azonban visszatartotta őt minden külsőséges, meggyőződéstelenül felfokozott magyarkodástól.

Hubay, Szendy úgy tűzték zenei köntöseikre a magyaros tematikát, mint valami nemzetiszínű kokárdát. A Ruralia hungarica viszont nem szorul rá, hogy nemzeti sallangokkal födje el a zene fogyatékos köntösét. Ellenkezőleg: magyaros muzsikájában nem azt állítja előtérbe, ami Ťmagyarosť, hanem azt, ami "muzsika". És minthogy Dohnányi német kultúrájában a "muzsika" a puritán brahms-i esztétikából fakad, komponistánk habozás nélkül, egyedül belső művészi meggyőződését követve, beleágyazta a népi anyagot ebbe az esztétikai kultúrába.

A népi tematika természetesen már különleges ritmikájával és hangsoraival is újszerű feladat elé állította Dohnányit. Milyen könnyű lett volna komponistánknak - a "konzervativizmus" pajzsa mögé bújva - kitérni az újszerű feladat elől, egyszerűen meghamisítani a dallamokat (ahogy azt annyian cselekedték!), például a brahmsi feldolgozások harmóniai sablónjaihoz idomítani őket. Dohnányi azonban nem könnyítette meg munkáját a konzarvativizmus égisze alatt.

Ő küzdött az anyaggal, nem restelte segítségül hívni a magyar modernek bizonyos harmóniai újításait; egyszóval elismerve az újat, igyekezett azt összeegyeztetni a művészi kultúrájában kijegecesedett régivel. - Ez a becsületes, komoly kulturális törekvés egymagában természetesen nem eleveníthette meg a magyar néptől átvett zenei anyagot. Míg Bartók vagy Kodály művészetében a népi zene elemei mintegy továbbvirágoznak, továbbfejlődnek, addig a Ruralia hungaricában csak mint művészien préselt virágokkal találkozunk velük. Ennek a herbáriumnak prését azonban mindig a komoly művészi lelkiismeret forgatta.

Mert Dohnányi Ernő - kinek a "Ruralia hungarica"-nál sokkal értékesebb műveket is köszönhetünk - mindenkor, minden szerzeményében a tiszta költői ideálok után induló, előkelő ízlésű, fölényes és alapos tudású, műveltlelkű muzsikust példázza. Minden egyes alkotása egy-egy darab ízlésesen leszűrt, finom, érzékeny muzsikus-idegekkel, fogékony szellemmel magábaszívott, természetesen kibontakozó kultúra.

Dohnányinak, a páratlan zongoraművésznek, eredeti zsenialitását, egyéni-költői teremtőerejét, igaz, nélkülözzük Dohnányiban, a zeneszerzőben. De azért Dohnányi, mint komponista is, olyannyira nemes és komoly érték, hogy sehogysem fér be a "Helikoni szvit" örökébe. A Greguss-díj zenei sáfárjainak tehát feledtetni kellene valahogy a mult díjkiadás szellemét, hogy kitüntetésük méltó legyen Dohnányihoz.

*

De vajjon mit szólnak a Greguss-díj idei eredményéhez azok, akik a magyar zeneéletet és a Greguss-díjat egyaránt inkább csak hírből ismerik? Akik nem járnak operába, koncertekre, akikben mélyen alszik minden zenei érdeklődés? Mert az ilyen, ujságokban körözött "nagy kitüntetésre" a zeneileg indifferensek is fel szoktak figyelni. Mégis csak kell, hogy legyen valami abban a muzsikában, ha ime: ilyen szép jutalmakban van része.

És akadnak kiváncsiak, akik az álmot, melyet bennük a zenei érdeklődés alszik, kidörzsölik ilyenkor szemükből és azt mondják: hadd lássuk hát, mi van benne? mi fán terem ez a "Legkimagaslóbb magyar zeneszerzemény"? És elmennek meghallgatni azt a híres Ruralia hungaricát. A hivatalos zenekultúracsinálók pedig elégedetten dörzsölik kezüket: lám-lám, mennyire hozzájárulnak az ilyen ünnepélyes kitüntetések az általános zenei műveltség terjesztéséhez!

Nos: a kíváncsi újonc beül a hangversenyterembe. Megcsendül a Ruralia hungarica. Finom, sohasem rikító, sohasem harsogó, sohasem lázító, de szolíd és előkelő és előkelően tartózkodó zenei kultúra kellemes félhomálya borul a lelkekre. A hozzáértők figyelemmel vizsgálják azokat a finom függönyöket, lepleket, selymeket, melyekben Dohnányi zeneisége elénkbe lép és melyekhez érteni kell, kicsit céhbelinek lenni kell, hogy az ember gyönyörködhessék bennük, finom szövésükben, összeválogatásukban, ízléses felrakásukban. A zeneélvezés újonca azonban mindebből mit sem ért. Unatkozik. Várja a végét. S mire hazamegy, pillanatra felriasztott "zenei érdeklődése" jobban alszik, mint valaha.

Így van-e ez minden szerzeménynél? A finom, diszkrét, ízléses ruhák nem mindenkit érdekelnek, csak azt, aki tud az ilyen dolgokhoz. De ha egy remek test rejtőzik a ruha mögött: ehhez mindenki ért, ez mindenkit érdekel. És addig gyönyörködik a testben, míg lassanként rájön az öltözet varázsára is, rájön, miért illik éppen ez a szín, ez a modell az élő alakhoz. Így a puszta műveltségben való gyönyörködéshez is műveltség kell.

Ahol azonban a kultúra mögött ott érezzük az élet hatalmas, egyéni izzását, az életet, melynek ez a kultúra szükségszerű következménye (- a művész nem mutathatja lelkét meztelenül, csak magáraszedett szövetek: színek, szavak, hangok köntösében -), ott az életet örökké szomjazó emberi szellem önkénytelenül kinyujtja csápjait, az élet felé tapogatódzik a zene szövetén keresztül, és bontogatva a szövet szálait, lassan megismeri a zene szőttesét, hogy mindkönnyebben tudja belőle kibontani azt, amit takar, azaz takarva sejtet.

Ezért árad ki minden igazi zenei remekműből valami éltető fluidum, széttörve a "szakműveltség", a muzikális "céhbeliség", a puszta "irodalmiság" mintájára "zeneiségnek" nevezett artisztikum korlátait; ezért lehet a zene az egész emberiség közkincse. Hogyan hajthatták volna meg különben Beethoven előtt - most, a zene héroszának centennáriuma alkalmával - politikusok és miniszterek és hazafiak és forradalmárok és mindennemű életet és igazságot keresők egyöntetű hódolattal zászlójukat?

És hogyan állhatna különben ma egész magyarságunk és emberségünk vezérei, útmutatói, lámpásai között Kodály és Bartók? Zeneként száll a hang, de a lélekben ismét lélekké válik. Aki megszerette a zenét, mint életközvetítőt, az természetesen szeretni fogja azt önmagáért is, mint öncélú kultúrát, az szeretni fogja a Ruralia hungaricát is. A kultúrának új híveket azonban csak az hódíthat, aki élettel hódít.

Ezért talán mégsem egészen közömbös, hogy milyen az a zenei alkotás, melyre mint a "legkimagaslóbb" zeneműre hívják fel a legszélesebb rétegek figyelmét. Talán mégsem egészen közömbös, hogy életet árasztó zeneszerző-zseni műve nyerte-e el a Greguss-díjat, vagy sem? Hogy Psalmus Hungaricus vagy Ruralia hungarica?