Huszadik század - történelem jelenidőben

A SIRÁLY

Az élet könyörtelenül folyik és sodorja magával az embereket, akik oly magukkal tehetetlenül uszkálnak sodrában, mint a folyam árjában a fadarabok, virágok és holttestek. Akarat, amely ezt a sodródást eltérítené útjából, hiábavaló, az ember arcán rajta van az a jegy, amelyet a végzet írt rá s amely megbénítja életkedvét. Csak sóvárgás marad egy jobb, örömteljesebb, szebb élet után, önmagáért való sóvárgás, amely nem is reméli a beteljesülést, nem tud hinni benne s nem tud egy lépést sem tenni feléje.

Mindenki elégedetlen önmagával, sorsával, környezetével, de ez a fátum láncára kötött rab elégedetlensége, aki meg sem kísérli láncait letépni, mert úgyis hiábavaló volna. Mindenki sirály, mely arra született, hogy fenn szárnyaljon a derült, tiszta magasságban és puskagolyótól találva hull alá a földre, hogy kitömött, élettelen szobadísz legyen belőle.

Csehov minden embere valami más után sóvárog, mint amije van és ebben a sóvárgásban merül ki élete összes energiája. Szerelem? Mindenki szeret valakit, de nem azt, aki őt szereti s így a szerelem egyiknek viselhetetlen teher, másiknak életét fölemésztő tűz. harmadiknak halálba buktató szakadék. Ambició? Hírnév, elismertetés, tehetség csak a mesterség rabságát jelenti, az alkotásban való kielégülés öröme nélkül.

Mindenki mást csinál, mint amit szeretne s máshova jut el, mint ahova indulni akart. Az élet sívár szomorúság, az emberszív örök szomorúsága orosz változatában, - ez Csehov darabjának a lehellete, amely az egész laza szerkezetet összefogja, a színpad alakjairól kiárad a nézőtérre és megfogja az emberek szívét.

A sirály nem a legjobb darabja Csehovnak, de valamennyi között a legérzékelhetőbben adja ki az író líráját. Még személyes írói keserűsége, önkínzó elégületlensége is benne van Trigorin, az író alakjában. A tehetség, amely érzi a különbséget önmaga és a genie között és szenved emiatt. Olvasnak, elismernek, ünnepelnek? De Tolsztoj is írt... Minden író érezte ezt a fájdalmat és egyes külső részleteiben lehet naivitás Trigorin szinpadi ábrázolásában, az alak maga minden művész titkos fájdalmának szimboluma.

És a híres színésznő, aki nem akarja tudomásul venni, hogy öregszik, hogy már nem más, mint az utolsó férfiba kétségbeesetten kapaszkodó, közönséges és zsugori asszony; a fiú, aki a sablonba merült öregek elleni nyers kifakadásokkal akarja elhallgattatni önmagában való kételkedését s önmagában és szerelmében megcsalódva csattantja el a revolver ravaszát; a falusi leány, akit a művészetért és hírnévért való rajongása hajt egy kilátástalan szerelembe; a másik falusi lány, aki a reménytelen szerelem kínjaitól menekül egy gyűlölt házasság kínjaiba - és így tovább. Minden alak hátán a kereszt, mely alatt az egész életen át görnyedezik, amíg megszakad.

Ezek az alakok szinte párhuzamosan élnek, mindegyik annyira el van foglalva a maga boldogtalanságával, hogy észre se veszi, hogy a másik boldogtalanságának ő az oka. Az élet Csehov szerint nemcsak szenvedés, hanem könyörtelenség is, a szenvedő ember époly kegyetlen másokkal, mint önmagával szemben s így minden szenvedés mások sorozatos szenvedéseit idézi elő. Lehangoló életfilozófia, egyoldalú is, de annyira az író véréből csordul ki, hogy egy színpadi előadás tartamára elfogadjuk, mint olyan szempontot, amelyből az életet szintén lehet nézni.

Az előadás csak részben tolmácsolja a darab orosz hangulatát és Csehov melankóliáját. A korán eltotyakosodott öreg ember tipikusan orosz alakját, amely majd minden orosz regényben és drámában ott totyog, hiánytalanul ábrázolja Gál Gyula. Masa bánattól fátyolozott alakját meglepő igazsággal jeleníti meg Környei Paula. Kitünő Trigorin sötét tépelődéseiben Petheő Attila.

Tőkés Anna alakításában kevesebb az orosz íz, de Nina repeső vágyát és tragikus szerelmét emberileg igaz hangokkal tolmácsolja. Uray Tivadar játéka ez egyszer egyenetlen, de vannak tiszta és életszerű hangjai. Gyergyai István is csehovi figurát mutat. A többi szereplőkről nincs miért szólnunk.