|
Révész Béla - Osvát
Úgy érzem, hogy Osvát Ernő halálával egy darab élet szakadt le rólam. Mindenképen, mindenfelől összebogozott volt a dolgom, sorsom Vele. A "Magyar Géniusz", a "Figyelő" volt az én orgánumom is, amikor, felajzott útrakészen, megszerkeszteni, megírni akartuk a felfedezett világot.
Megírtam a novellát, szimbolumokkal dúsan és egyhelyütt megjelenítem a mozdulatot, amint a szegényke hős keze tévetegül kitapintgatja a törzsén, hogy levágták a lábát. Az írást talán elfelejteném, de Osvát nyugtalanságát nem, ahogyan kérdezősködött, beszéltetett, egy-egy hallatlanul értő megjegyzésével felszította a szíves büszkélkedésemet és soroltam, vallottam a csínját-bínját annak, miket rejtegettem a szavaim mögé, a "tónust", hogyan szűröm össze a novella közepén az írás elejével, az a "lereszketés" az amputált csonkig, merrefelé nyitogatja a perspektívát és így tovább...
Csak azért memoriálom a hajdani különösséget, mert most, amikor felnyalábolnám az életet, ami leszakadt rólam, úgy látom, hogy a különösség vonala mindig rajta volt Osváton, az újságos kíváncsisága, bármit írtam, résen állt, a beszélgetést úgy irányította, hogy felelnem kellett, szélesen, nekihevülten, ám én is tudtam adresszálni a kérdést és Osvát értelme, képzelete úgy hullott rá tünődéseimre, témáimra, mint a meleg eső a csirázó anyaföldre. Megütött az Osvát izgatottsága, megütött a szava: a nehéz pillanatáról és óh, de mennyire emlékszem, rágondoltam az éktelen kegyetlenségre, ami odabenn ólálkodik a kórágy körül, a másik szobában, de Osvát elhajolt a párnától; ami hátamögött volt a karosszékben, felemelkedett a lankadtságából, pápaszeme mögül rámlobogott a kérdezősködő szeme, jó ideig ő beszélt, én, szorongva, mindent értve, a hallgatást erőszakoltam, de Osvát, a tragédiákra kijelölt, szigonyos fájdalmakat felgyüjtő ember, az írásról beszélt, kritikai tanulmányféléről volt szó, egy íróról mondtam el a véleményemet, határozattan: a talentumról, akiről bizonytalanul hangzottak a bírálatok, én nem fukarkodtam a bátorsággal és óvatoskodás, fösvénység nélkül írtam ki ebben a kéziratban gondolataimat, Osvát túlzónak találta a hangomat, erről akart meggyőzni, provokálta a vitát, bolygatta a hallgatásomat, beszélni kellett és kellett, hogy summázva közöljem barátommal, ha pedig a "Nyugat" nem közli le a kéziratomat, vegyék le a nevemet a "Nyugat" főmunkatársai közül és nem írok többé a lapnak. Irodalomról volt szó, Osvát sem puhább, mint én, a bejelentésemet tiltakozva fogadta és mondta, mondta: - Írni fogsz... Mily könyörtelenül igaza volt és amikor, íme, újra írok a "Nyugat"-nak, Őt keresem a folyóirat körül, az Ő alakját akarnám visszateremteni a kézirataink mögé. Nehéz, a kifelé makulátlan plasztikussággal ható, befelé legeslegbonyolultabb lélek vezetővonalát megmutatni. Az elébb érintgettem a feszült változatot, mely szembeállított bennünket és elmondom az ismeretlenül szép és ijedelmes utolsó találkozások befejezését. Változhattam-e én Osvát Ernővel szemben, ha visszaadtam is díszeimet a "Nyugat"-nak és a patkót sem kíméltem, ha már így összezörrennünk kellett? Egészen az Övé voltam, sorsának kísérője és rettenéssel ügyeltem, mi történik az Aréna-úti hajlékban. Nem találkoztunk. Az idétlen összekocódás nem is terelt össze bennünket, de nővérétől, az embereitől felszedtem a híreket, a fogyó kis Ágnesről és mentem volna a Barátom felé, ám utamban el-el akadtam. Történt, hogy irodalmi bonyodalmak keletkeztek körülöttem; szövevényesek, kenyérválsággal is kapcsolatosak és immár nemcsak arról volt szó, hogy dolgozom-e a "Nyugat"-nak, de egyáltalán kérdezgettem magamat, hogy szabad-e nekem az inséges pazarlást mívelni: írni? A literatúra megválasztott gyóntatójával, Fenyő Miksával beszélgettem dolgaimról és Fenyő közölte velem, hogy Osvát kér arra, hogy látogassam meg Őt. Hét nappal Osvát halála előtt, a lakásán jártam. Már alig ment el hazulról, kendőkbe burkoltan dőlt meg a karosszékben, földszínű volt az arca, amilyennek most a koporsóban gondolom Őt, apatikus, szívelszorítóan leromlott volt, mondtam is neki, mindig mellette vagyok, amikor csak akarja, de most, talán, nem fárasztanám a beszélgetéssel, de Osvát felcihelődött, kérdezősködött, aktualitásaimat vizsgálta, ott, benn, a másik szobában már alig pihegett a halálos gyermek és Osvát, aki roskadó életén vitte a holt asszony életét is, aki beléöltötte magát a leányka elszakadó életébe, érthetetlen fegyelemmel, az én ügyeimről beszélt, a könyveim megjelenését sürgette, írásterveimről kérdezősködött, földszínű arculattal, amilyennek az arcát most álmodom, pápaszeme mögül a rámtekintéssel, a dacos villogással, mely rámlobogott a különösséggel, a meg nem törhető lélek erejéről, ha írásról, íróról, irodalomról volt szó. Meg kellett igérnem, hogy négy nap mulva újra felkeresem, akkor - tovább tárgyalunk... Három nappal a szerencsétlenség előtt, újra Osvát lakásán jártam. Osvát, alig hogy beléptem, rögtön a dolgaimról beszélt, vélekedett, irányított, koncentrált odaadással a maga irgalmatlanságaitól elfordult, a telefon megcsengett, Osvát a kagylót a füléhez emelte, kiáltásszerű félszavakkal fogadta a másik beszélő szavait, szegény rom-ember, ott, előttem, kihámlott a plédjeiből, a teste felvonaglott, értettem, hogy onnan, a távolból az orvos mondja el a szentenciáit, Osvát újra-újra belekiáltott a telefonba és borzongva tudtam én is az orvos válaszát; soha el nem felejthetően rángott, kínlódott, sikoltva barázdált az Osvát mindig csendes arca. Osvát viszahanyatlott a karosszékbe. Valahogy mondtam: - A kislány?... Osvát a szemével intett. A befejezés megérkezett. Valahogy mondtam: - Nézd, majd máskor beszélgetünk, most elmegyek... Osvát a hideg kezével megkulcsolta az enyémet és felém fordult: - Nem... Maradj... Kémlelve a rejtőzködő nagy életet, ami Osváté volt és elvonult az én életem mellett is, a legutolsó félévnek jeleneteit részletezem, mert ezek a legmagyarázóbban éreztetik a különösséget, ami különválasztotta Osvát alakját, a többi emberektől. Elnehezült utolsó idejében, amikor tetézve került reá a megpróbáltatás, a lelki, idegzeti, képzeleti krizisnek hanyatló pillanataiban, Osvát erősen, csorbulás nélkül megállt, ha írásról, írókról, irodalomról volt szó. Ezt a szabályfeletti, rendkívüli tulajdonságát akarom meghangsúlyozni. Sorsom találkozott az Övével, újra és éppen akkor, amikor döntötték életét a szörnyűségek. Elémfejlett a speciális karakteressége és rávilágított a hosszú útra is, amelynek uralkodó eseményeit mindig az irodalom adta; példátlan s önzetlensége az egyetlen önzéséből, az írás szeretetéből származott; a legritkább művészfajta volt, aki az alkotás összes képességeivel figyelte, érlelte, várta a mások alkotásait; ilyen konstrukcióval, a megértés zsenije volt, a szerkesztő volt, aki a zsenit is hozzámért, tévedhetetlen rezonálással és alázatos tisztasággal fogadta. Megrajzolom, így, Osvát alakját, mert félénken, de leírni akarom a hitemet, hogy Osvátot meg tudtuk volna menteni a magunk számára, ha ott a második haláloságynál, a brutális elkarolás elkarolta volna, a földig, a síri földig sujtott férfiút. Ki mer birokra kelni a halállal?... De elgondoljuk, ha az összeomlás pillanataiban szívvel és szívtelenül Osvátot őrizték volna, szomjú akaratát megtörték, megakadályozták volna, ha a vigasztalanság napjaiban elvezettél volna az ocsudásig - szétütött életének halottaiból feltámadott volna, a mérkőzni tudó, legigazibb élete, az írás szeretete. Én tudom a legjobban, milyen szövetség kötötte Őt, a feleségéhez. A tragédia idején volt, aki vigyázzon reá, a kislánya; érte: maradni kellett. Ez a gyász a lelke közepéig felhasította a szerencsétlen embert és vérezve, soha meg nem enyhülve, lassankán, ocsudva, újra szerkeszteni kezdett; írók zsengéit, kalászosait ügyelgette, mogorva, öreg súlyokkal magán a legfiatalabb irodalmat ápolta, sütkérezni tudott a legfrissebb nevek szépen bontakozó fényében; hatalmas, nagy volt, mert merészen sikereket rendezett a csúfolt, vitatott újakért lapjának hasábjain... hiszen, nem lett volna hűtlen az övéihez; az olyan értelem, szenzibilitás számára, mint amilyen Osváté volt, rokkanó lett volna a további mendegélés útja; de én hittem volna a fölserkentő világosságot a borulatban: a metaforás tündéreket, a zsongó ritmusokat, az írás föllihegő káprázatát, ami az Ő lélekzetvétele is volt. Feleségének halála után írta meg Osvát Ernő a passzusait. Nem tudnám e feljegyzések műfaját meghatározni. Aforizmák? suta skatulyázás, a monumentalitások számára, ahogyan Osvát csudálatos mondataiban elhelyezte tömb-gondolatait, csillag-csillámló révüléseit. A taglótól, testiekben, Osvát megmenekült és felemelte a lelkét; a teljes tündöklés, ahogyan ránkfordulnak, a passzusai. A kicsi Ágnes, Ági, ágacska, fonnyadt ágacska... vele dőlt a fája. Ha a kegyes, brutális karok elsodorták volna az embert a vigasztalanság ágyától és itt marasztalták volna közöttünk, hogy vonszolja nyitott sebeit az engedélyezett határig, hiszem, a boldogtalant feldörömbölte volna a betű, lelke mögött megzúgott volna a másik lelkisége, hogy éljen az övéiért úgy is, akik fabuláznak, írnak... |