|
Móricz Zsigmond- Tiszazugi méregkeverők
A szolnoki törvényszék nagy tárgyalási terme zsúfolva. Az elnök: - Mérgezett pogácsát vitt neki. - Én nem vittem, - s tétován hozzáteszi: - nem szoktunk mi vinni pogácsát. - Vallomás van róla, az édesanyja azt mondta a tanyásnénak: "A fene egye meg a Juli pogácsáját, mióta abból ettem, majd kiszakad a hasam". Az asszony szokott gyámoltalankodásával mondja: - Nem vittem én, csak eltalálták. - Így vallott az asszony a csendőrök előtt is, a vizsgálóbíró előtt is. - Lelkibül hazudik az asszony. - Mért hazudna? - Eladtunk neki egy házat 37 millióér, adott három millió foglalót, azután eladhattuk volna 41 millióért és a végén nem is vette meg és akkor én nem adtam vissza a foglalóját, akkor megizente, hogy megfizet még ezér. Azér találta el, mer én nem sütöttem pogácsát. Szól azon az édes magyar nyelven, amely olyan, mint a borok közt a tokaji. A törvény előtt, halálos ítélet előtt mindenki elveszti a józan lényét, de ez az asszony olyan egyszerű, kedves, értelmes, csak éppen gyermekes. Öreg gyerek. Naiv, mint a megijedt unoka, akit csínyen kaptak. - Azt mondta az anyja, hogy nem hagyja magára a vagyont, csak a haszonélvezetet, mert ha magára hagyja, a végén a községre szorul. Tétován néz, most mit feleljen. - Én nem úgy éltem az édesapámmal és az édesanyámmal, hogy űk ilyet mondtak vóna, én azt nem hiszem. - Szerette az anyját? - Ippenúgy, mint az édesapámat. - Volt hányása az anyjának, mikor meghalt? Felemeli a szemét magasra, nyilván az égre: - Látja a jóisten, hogy én nem mérgeztem meg senkit. - Hát a barátnéja mérgezte meg? Azt vallotta a vizsgálóbíró előtt, hogy ő tett légyport a borba és maga azt kérdezte: Ťmit tettél bele, Mari?ť és ő azt mondta: Ťne kínlódj veleť. - Maga csak menti a pajtását. - Nekem csak azt mondta: Ťaz olyan ember ihat, aki nem bánt senkitť. - Nekem csak azt mondta, hogy az olyan ember ihat, aki nem bánt senkit. - Akkor minek mondta így a vizsgálóbíró előtt? - Én nem tudom, minek mondtam. - Én nem tudom minek mondtam, - s dadogó csökönyösséggel ismételi: - Én azér mondtam, hogy azt akarom, hogy ne igyon az uram, mer ő azt mondta, hogy az olyan ember ihat, aki nem bánt senkit, - hogy de én nem akarom, hogy beteg legyen. S áll tétován, bizonytalanul, mint a gyermek, aki unalomig ismétli a szót. Az elnök maga is megérzi ezt a gyermekes együgyűséget s váratlanul azt kérdi: - Járt iskolába? - Nem jártam, csak négy télen. Kisbabásan toppan, ballábát előbbre teszi; fél lakkcipő van rajta; a cipő szalagcsokra meglibben. - Írni-olvasni tud? - Tudok. - Hogy magyarázza akkor az anyja halálát? Hallgat, a szeme körülfut a bírák előtt, az asztalon, a papirosokon. Hogy is lehet magyarázni, hirtelen fölnéz: - Cseppentett orvossággal élt. Az elnök száraz, monoton sürgetéssel kérdez: - Milyen orvosság volt az, légypapír-víz? - Cukorra cseppentette, úgy ette. Az elnök hallgat. A kihallgatásnak vége. Érezni, hogy vagy reménytelennek látja a kérdezést, vagy fölöslegesnek az időpazarlást. - Üljön le! Az asszony megfordul, hátramegy és leül a börtönőr mutatta székre. Leül, mint egy egyszerű falusi asszony, aki engedelmesen teszi, amit az urak parancsolnak, de az embereket nem téveszti meg: senki sem bocsátott meg neki. A terem közönségének túlnyomó része nő. Úriasszonyok. Sok fiatal és szép nő. Kicsi zsibongás. Mindenkinek ellenszenves a tagadó asszony. Senki sem hisz. Jön a másik vádlott. Hirtelen zúgás. Ez az igazi. Előkelően, gőgösen, sápadtan, tragikai mozdulattal lép be, mint a tragédia hősnője a színpadra. Fejét kevélyen emeli. Szúró szem. Végtelen gőg és elszántság. - Maga azzal van vádolva, - szól az elnök hivatalos, száraz hangon, - hogy megölte a fiát és az urát. Csönd. Várakozás. Az asszony élesen, ridegen: - Sajnálom, de nem úgy van. Izgalom, mozgás. Ez már más ember. Ennek a nyelve is más. Ez már azon a kultúramérgezett nyelven beszél. Az elnök felsorolja a jegyzőkönyvből a tényeket. A fia beteges volt és rossz erkölcsű, az ura szoknyavadász és verekedő: - Maga ezt már háromszor beismerte. Kétszer a csendőrök előtt, egyszer a vizsgálóbíró előtt. Az asszony előbb összeszorítja a fogait, aztán konok gőggel szól: - Tagadhatatlan. Az elnök monotonul mondja: - Itt ül az első vádlott, aki vallotta, hogy maga mérget kevert az ő ura borába. Az asszony a torkából felel: - Csodálom, hogy barátné léttére ilyeneket mond rám. A feje megmozdul, csak a feje, és lesujtó pillantást vet az ülő asszonyra, aki zavartan, gyerekesen babrál az ölében. - No nem most vallotta, - szól az elnök, - most eléggé megvédte magát. Erre megnyugszik s a tekintete visszafordul az elnökre. A szeme kék, de olyan nagyok a pupillái, hogy feketéknek látszanak. Nagyasszony-jelenség. A falu nagyasszonya. Ruhája is nagyon komoly, urias és mégis paraszt. Vállán bolyhos, fekete teveszőr-sálkendő lóg, mely térdig borítja és nagy rojtok csüngenek a szélén. Egyenesen, keményen húzza ki termetét. Feje fekete selyemkendővel bekötve. A kendő oly finoman kötve, mintha körzővel rajzolt ovális ív körítené arcát. A közönség feszülten figyel. Ez az asszony volt az, aki megénekeltette a fiát, mikor beadta neki a mérget. "Milyen szép hangod van fiam, a templomban is úgy dícsérték. Énekelj valamit." A fiú énekelt, aztán görcsöt kapott és reggelre meghalt. Az elnök elmondatja vele három házassága történetét. Röviden beszél: - Első uram volt a gyerek apja. Azt hiszem, 1904-ben. - Talán 1894-ben. - Igen. - Két gyereke volt? - Igen, Sándor és a másik meghalt. Mikor elváltunk, felmentem Budapestre szolgálni, mert nem akartam a szüleim terhére lenni. Úgy nőtt a gyermek. Ezért van hát romlottabb nyelve, úri nyelv, keresett. - A fia 23 éves volt, azért ölte meg, - suttogják, - mert szemrehányást tett neki a szeretői miatt. - Akkor mentem a másodikhoz. - Elváltak? - Elválni elváltunk. Mondhatom, úgy 4-5 év mulva. - Mért váltak el? - Ez is a vagyonomért. Mindig azér üldöztek, a vagyonért. 14 holdam volt akkor... Háromszor férjhez mentem. Hogy mondjam ki. 17 május másodikán. - Nem 19-ben? - Nem. Vadházasságban éltünk soká; azt nem tudom, mikor esküdtünk, arra nem bírok emlékezni. - Nem? - Nem! - A hangja éles és szemérmetlen. Elszánt. Erre nem bír emlékezni, mert mindenki tudja, hogy az ágyasát este tíz óra után "úgy hurcolták az esküvőre, mint a marhát". Trágyás papucsban, esti beszélgetés közben vitték el a jegyzők, az asszony bíztatására, hogy ne éljenek már hit nélkül. Akkor elvétette magát erővel, később elküldte a másvilágra, erővel az embert. Hát nem emlékszik. Egyáltalán elkezd a fiáról nyilatkozni, s elkezd kérdés nélkül beszélni, mint aki tudja, mit akar mondani. - Akkor a gyermek nőtt, nőtt, mindig rosszabbul viselte magát. Elment trénkocsisokhoz, hogy mulasson. Villanyoson is volt, onnan is elzavarták. - Rendőr is volt, azt mért kellett otthagyni?' Felemeli a fejét és álhangon, kellemetlen affektálással szól: - Sajnos visszagondolni. Rendőr volt, - de lopott. Kínos visszhang. Mikor elgondolta, azt hitte, ezzel megvédi magát. Hogy mindenki megérti az ő anyai szenvedéseit s részvéttel lesznek hozzá. S mindenki megbotránkozik: egy anya szájából erre a szóra. Folytatja gőgösen, elszántan: - Azt mondja nekem a bábaasszony, - mért kínlódok vele. Megáll. Érezni, hogy úgy véli, győzött: A bába mondta, aki a mérget árulta s aki öngyilkos lett. Marólúgot ivott s nem engedte, hogy a száját fölfeszítsék, hogy tejet öntsenek bele, hogy megmentsék. A családja se akarta, hogy megmaradjon, nem mentek orvosért. - Kártyás, iszákos, lopott a gyermek, - szól újra fennen az anya. - Azt mondja a bábaasszony, kért engem arra, mit kínlódok vele. - Mi érdeke volt a bábaasszonynak, hogy a maga fia meghaljon? - Pályázott az én házamra és mindig csak mondta: "mit kínlódsz vele". És én azt mondtam: "a fiam részére kell a ház"... Mikor beteges volt a gyermek, újra jött, - jó sok idő telt el és kérelmezett: "mán megint beteg?"... "Beteg e'!"... És akkor bement a szobába, én főztem, az ebédet készítettem, az uram is jött... Az elnök belevág s olvassa előbbi vallomásából: - "És én elkeseredésemben beleegyeztem", - így mondta ezt maga. Az asszony a kendőjéhez nyúl s megigazítja. Még oválisabbra húzza s a fejéhez még feszesebbre a fekete selyemkendőt. - Magátul tette bele, - szól dacosan. A közönség megzúdul. "Nem vállal bűnrészességet" - suttogják. - Az ügyvéd kitanította. - Hogy tette bele?... - kérdi élesen az elnök. - Csak belenyúlt a zsebébe és kivette a mérget? Az asszony szembenéz, halálos sápadtan s konokul. - Kérem igen. Az hordta magával mindig: "ő tőt bele, ő tőt bele". És pillant hozzá egyet. Látni, hogy elszánta magát s ez így jól megy, úgy gondolja. Elhatározta, hogy ezt így kimondja s kimondta. Elhatározta, hogy mindent a halott csinált s: az csinálta. - Mit beszél maga, - kiált rá az elnök. - Azt akarja elhitetni, hogy a bábaasszony magát sírva találta és megesett a szíve magán és a maga tudta nélkül csak mérget öntött a beteg fia ételébe. Maga ezt már részletesen bevallotta s olyan dolgokat mondott, amit csak az tud, aki végrehajtotta. Csak orvosok tudhatják azokat a részleteket, ami a mérgezés után előállott, s maga mindent pontosan elmondott. Itt a vizsgálóbíró jegyzőkönyve. Magától találta ki? csak úgy beleírta? Az asszony még sápadtabb lesz. Kegyetlenül, összeszorított foggal hallgat. Az elnök egyre rohamosabban támad. Sorokat olvas: - "A bábaasszony sürgetésére beleegyeztem"... Ki mondta ezt?... "A bábaasszony elhozta a folyadékot"... Hol szedte ezt a vizsgálóbíró úr? Az ő vallomása ez, vagy a magáé? Az asszony leereszti a szempilláit s fulladtan hallgat. - Ezek a maga szavai, vagy nem? Mindenki lélegzetvisszafojtva vár. Tragikus csönd. - "A folyadékot a bábaasszony a konyhában töltötte fiam levesébe, úgyhogy arról fiam nem tudott"... És most azt akarja elhitetni, hogy ő be is adta neki? A szájába? A betegnek? Hát hogy lehet azt emberileg elhinni, hogy elfogadta egy idegentől? Az asszony homlokán vékony fény, a halálverejték van. Rekedten mondja: - Nem volt idegen. De meginog. Vész az erő. A műveletlen ember szemben áll a magasabb intelligenciával s a nagyobb tekintéllyel. Lehunyja a szemét s úgy áll, mint aki most, most zuhan a mélybe. És szavak röpködnek, a mult szavai, saját szavai vágódnak vissza s a bíró egyre érzékenyebben vág, sebet üt minden szava: a hazug embert korbácsolja önvallomásának golyóival s az asszonynak alig van ereje, már a szája lefittyed, már nem bírja, már a szájaszélén nyál jelenik meg. - Volt hasmenése a fiának? - Nem észleltem. - Egy asszony egész éjjel ott volt maga mellett, az mindent észlelt s az anya nem látta, mi van a gyermekével? Mit fizetett maga a bábaasszonynak? Még egyszer erőre kap. - Én a bábaasszonynak semmit se fizettem. Az elnök hallgat, várja a szavakat s néz a szemébe. - Nem fizettem neki. Fiam halála után eljött, hogy fizessek neki, de nem fizettem. Semmit se fizettem. Ebbe kapaszkodik, mintha ez védené meg. - Még most is, mikor elfogták, kiáltotta, hogy fizessek neki, de nem fizettem. - Mért kérte magától a fizetést, ha nem volt joga? Hát mer valaki fizetést kérni, ahol semmit se csinált? Mért nem kiáltotta másoknak, akikhez nem járt, hogy fizessen neki? Az asszony összeszorítja a szemét, száját. Mikor a bábaasszonyt először elfogták, rövid kihallgatás után hazaeresztették s aztán megfigyelték, hogy kikhez megy. Akkor a bába az ezer pengőt, amit az ügyvéd kért tőle, kivetette azokra az asszonyokra, akikkel dolga volt s mikor nem fizettek, azt kiáltotta: "Ha megrázom az abroszt, fél falu belekerül"... Csönd. Az elnök tovább olvas: - Ki vallotta azt, hogy a bábaasszony azt mondta magának: "Ez drága, Mari; hatezer koronába kerül"? Mondta maga ezt, vagy nem mondta? Bántották magát a csendőrök, hogy ilyet vallott: Ütötték, verték, kínozták?... Na, bántotta valaki? Az asszony tompán szól s dacosan: - Nem bántottak. - Fenyegették? - Nem fenyegettek. - Akkor mért mondta? - Hogy szabaduljak. Mert azt se tudtam, mi van velem. - De ha nem bántották. - Elég az, hogy bekísértek. - Bekísérték?... Ilyenkor érzékenykednek, mikor a csendőrök bekísérik: de a fiát meg tudta mérgezni. Az asszony meredten néz. Az arca a szégyentől még fakóbb. Az állkapcsa előreugrik, az álla kihegyesedik. Mint egy hazug gyereké. Hisz ő tudja. Őt is így nevelték. Ő is így nevelte a gyerekét. nem bírja, hogy hazugságon fogják. Valóban, a fiát meg tudta mérgezni, de az könnyű volt: csak végre kellett hajtani... De itt állani a bírák előtt, érezni a tömeget, hogy megszégyenítik a világ előtt. - Könnyítsen a lelkén és ne simítson. Hallgat: - És ne hallgasson... Látott maga fecskét, hogy eteti a fiát? No, látott? - Láttam. - Látta, hogy eteti őket? Feleljen látta? - Láttam. - Hát tehenet látott, mikor ellik. - Láttam. - Látta, hogy megnyalja, hogy félti. Látta? - Láttam. - Hát kutyát látott, ha bedobják a kölykét a vízbe, utána megy és élete veszélyeztetésével kimenti, igaz? - Igaz. - Amit maga a vizsgálóbíró előtt mondott: igaz? Nem bírja tovább, most egyszerre tompán kibukik a szó: most már vége: most már elszánt: dőljön össze a világ: - Igaz. Moraj a teremben. És ő megrokkan. Egy pillanat alatt elvész a gőg, a büszke tartás. Az arca pillanatok alatt hamuszínű lesz. Mumia lesz. - Már kész volt az ebéd, mikor a bábaasszony jött? - Kész. - Várta? - Vártam. - Maga adta be a fiának? - Úgyis be akartam adni a fiamnak. Egyszerre szinte túlzásba csap. Másik végletbe esik. - Nem gondolt rá, hogy a maga édes gyermeke? - Nagyon is gondoltam rá. - Akkor hogy tudta megtenni? - Még magamat is képes lettem volna. - Anya léttére?!... - Amit maga a vizsgálóbíró úr előtt mondott: igaz?... - Elkeseredettségébe sokat megtesz az ember. - Mikor az orvost hívatta, már benne volt a méreg a fiában? - Benne. Vége. Mindennek vége. Valaki hangosan azt mondja: - Kötél. * Hogy tört ki ez a mérgezési járvány. Történt, hogy a faluban a bábaasszony beteg mellett ült. A beteget nagyon lepték a legyek. "Jaj, nem győzzük lélekkel, - panaszkodtak, - bár a jóisten segítene rajta, hogy lepik a legyek szegény beteget." "Majd én segítek rajta." Hozatott a boltból légypapírt, s tányérokba áztatta a halálfejes sárga papírt s körülrakta vele a beteget. De a legyek csak lepték a beteget: Kávét kért s jó cukros, tejes kávét öntött a papírra, akkor majd nem jönnek a legyek. Ahogy elfordultak, a kis cica odament s megitta a kávét. Addig, addig beszélgettek, a cica elkezdett sírni. "Mi baja a macskának, mi baja a macskának?" - Megdöglött. A bábának feltünt a kis macska halála. Hazament s a szobában a tányérról kiöntötte a legyeket a ház előtt. Egy kis csirke odajött, megette a legyeket. Megette a kis tarka csirke s nemsokára elkezdett szédelegni. Azután megdöglött. Ez már szeget ütött a bába fejébe. Leöntötte a tányérokról a légyvizet s beletöltötte a kis kutya szájába. A kutya is megdöglött tőle. - Hisz ez nagyszerű, - mondta a boszorkány, - ez jó, ez kell. Csinált ilyen légyvizet, visszament a beteghez, beadta neki: az is megdöglött. A család megsiratta, meggyászolta s örültek, hogy a jóisten így segített rajtuk. Most már a bába egy zseniális találmány birtokában élet-halál urának érezte magát. Sok-sok évig, talán egész évtizedig őrizte a titkát, míg egyszercsak alkalma volt hasznát venni. Vége lett a háborúnak, hazajött egy vak katona. A felesége gyűlölettel fogadta, mert már mást szeretett. S megmaradt az ura házsártos rossz természete... Azt mondja a bába: "Mit kínlódsz vele". Beadták borban az orvosságot, az ember gyomorbajt kapott. Orvost hívattak, az megvizsgálta, orvosságot rendelt. Megcsináltatták. Éccakára a bába mézes pálinkát csinált, hogy jobban aludjon, belekeverték az arzént, reggelre a beteg kész volt. Most aztán megindult a suttogás: "mit kínlódsz vele"... A faluban nem volt pap. Volt egy tehetetlen, aki huszonnyolc év alatt se beszélt senkivel. Ellenben rettenetes nagy volt a szegénység. Ebben a faluban, mint általában az alföld szegénységénél szokás: télen kétszer esznek egy nap. Ez azt jelenti, hogy a testek enerváltak, a lelkek gyávák. A szegénység gyötrelmesen destruál. Tíz órakor levest, délután hatkor tésztát, vagy krumplit. És sok a beteg, rettenetes sok a beteg. Minden háznál van egy, kettő. Jött a bába: "Mit kínlódsz vele". És sok a rossz férfi. Részeges, goromba, rokkant, szoknyakergető. Jött a bába: "Mit kínlódsz vele". Szőlőmívelésből, búzatermésből éltek. Jött az infláció. Felment az ára. A borért 60-70 pengőt kaptak. A búzáért 30-at. Egyszerre bőség lett. A ládafia tele pénzzel; annyi bankó, hogy megolvasni nem győzték. Aztán hirtelen leesett a pénz ára. Ma a legjobb borért kapnak 16-18 pengőt. Elment a gazdagság, - itt maradt a rettenetes nyomor. S a beteg, még betegebb; a garázda, még garázdább lett. Jött a bába: "Mit kínlódsz vele". Gyerekáldás fenyegetett. A háború után a kiéhezett világot áradattal környékezte a jövő ivadék: jött a bába, "mit kínlódsz vele". S az életeket hajnal előtt az éjféli sötétbe vezette. Egyszerre zsákmánya lett az egész falu asszonynépe. S ő háromszor evett húst naponta abban a faluban, ahol legfeljebb disznóöléskor zabálják tele hússal magukat az emberek. Mint egy véresfogú keleti bálvány járt kövéren, habzsolva, vidáman, hasát verve s halálra ítélte a betegeket, bénákat, a rossz erkölcsűeket. Valóságos népítéleteket tartott, erkölcsi ítélettel sujtotta az életre nem valókat: - Mit kínlódsz vele. S ezek a szegények beleszédültek. Nem kínlódtak. Elvégezték az utasítás szerint. S teltek az évek és senkinek semmi baja se lett. Új isten ütötte fel a fejét a senki szigetén, a magyar faluban s terjedt a ragály a szomszéd falvak asszonyaira. Sógornék, komaasszonyok magukkal vitték a hírt s a bábaasszony segítsége keletes volt. Jelszó lett a Tisza kanyargásán, hogy: - Mit kínlódsz vele, mit kínlódsz vele. * És most itt állanak a feketébe öltözött, tisztes asszonyok a törvényszék előtt. S a kemény és büszke vádlott megtörve már mindent ráhagy. Megbénult lélekkel nem törődik már a kérdésekkel, mindenre igent mond. Észre se veszi, ha ellentmondó kérdéseket tesznek. Minden igen, csak néha üti fel fejét: - bűnrészességet nem vállal, mindent a bábaasszony cselekedett. Nagy fekete felhőkben telepszik a gond, a magyar bánat, magyar zokogás a teremre. Jönnek a tanúk mind, hetvenketten. Szomorú felvonulás. Túlnyomó részük egészségtelen, elhagyatott, szegény. Kiáltó jel az élet pusztáján. Fáklya a nyomorult magyar sötétségből. A ballada eleven gyertyái, akik a nyomor leplébe vannak csavargatva, a rácsepegett szenvedés viaszába áztatva és a bűn tüzében égve. És mégis ez a sötét láng az égre csap és szikrázva világít. Emberek, ide nézzetek! Ide kerül egy magyar falu, ha leveszi róla a kezét az állam, a társadalom. Ide sülyed, ide zuhan az értelmes, a nagyszerű kálvinista magyar, éppen értelmessége és józansága miatt, ha nem fogja össze a nemzeti cél izzó lelkesedése. Életre kell vezetni ezt a népet. Munkát, szervezetet, szociális erőt kell belőle kicsiholni. Hogy minden energiája cselekvő legyen, hogy lelkisége aktív legyen, hogy emberi értékei nagyszerű, igazi életté váljanak. Rettenetes az a szellemi nyomor, amelyről a szolnoki tárgyalás levonja a gyásztakarót: ha ez sem korbácsolja fel a magyar öntudatot, akkor Magyarországra is rámondhatja egyik Sors a másiknak: - Mit kínlódsz vele. |