A nemzetiségi kérdés egy-két ország (a nemzetállamok már lényegében megszűntek), Grönland, az Arktisz és az Antarktisz kivételével ma is élő probléma! A kérdés szó leginkább ellentétnek „fordítható”, gondoljunk csak Afrikában például a tuszik és a hutuk, Ázsiában a kurdok, a zsidók, a palesztinok vérengzésig fajuló konfliktusára, Európában a baszkokra, a flamandok és a vallonok Belgiumot szétfeszíteni szándékozó törekvéseire. Nem folytatom. Ennyit a globalizációnak erről a vonatkozásáról. Az emberiség egyik legszövevényesebb problematikája ez! Át- meg átszövik gazdasági, bel- és külpolitikai, vallási, kulturális stb. érdekek, meggondolások, érzületek, előítéletek…

Rögtön az elején tisztázni kell, hogy az 1900-as évszám semmilyen téren nem jelentett korszakhatárt. Hogy belevágjak a közepébe, az Árpádoknál is fontos gazdasági szerepet betöltő zsidóság évszázadokon át a kisebb-nagyobb őket ért sérelmek ellenére biztonságban élhetett hazánkban (míg más országokban rendszeresek voltak a pogromok) egészen 1882-ig, a tiszaeszlári vérvádig, miután felerősödött az antiszemitizmus. Különösebb atrocitás nem követte, de 1919-20-ban, a Tanácsköztársaság felszámolása és a megtorlás időszakában szinte bűnnek számított a zsidó lét.

A másik időhatár 1920.június 4., a trianoni döntés. Nos, ez sem eredeztethető 1900-tól. Nagyon-nagyon felszínesen és vázlatosan: a honfoglaló magyarság sem volt etnikailag egységes. A tatárjárást, a török kiűzését, a Rákóczi-szabadságharc leverését követően nagy betelepítésekre, illetve betelepedésekre került sor. A XVIII-XIX. században felerősödtek a nacionalizmusok, olyannyira, hogy 1848-ban a szerbek önként, a horvátok némi Habsburg unszolásra a forradalmunk és szabadságharcunk ellen fordultak. A románok úgyszintén. Eltekintve attól, amitől nem szabad eltekinteni, a kegyetlenségtől, lássuk be: nyelvi elszigeteltségünk, a magyar nemesség nagy részének ésszerűtlen, szemellenzős politikája (kiváltképp a nemzetiségi kérdésben) indokolttá tette az ilyen reagálásokat. Erről a kérdéskörről már volt szó e portálon, fölösleges ismételnem, csak egyetlen tényt hangsúlyoznék újra: 1848-ban Erdélyben a magyar lakosság részaránya kisebb volt az ott, velük élő románokénál, szászokénál! A szlovákok (a „tót atyafiak”) mindvégig a „történelmi Magyarországban”, majd – még mindig Magyarország részeként – az Osztrák-Magyar Monarchiában éltek. 1848-ban (bár kevésbé vehemensebben, mint az említettek) ők is a magyarokkal szemben foglaltak állást. Vannak a múlt kutatói között, akik ezeknek, és a problémák magyar részről hibás (szívesebben mondanék bűnöset) kezelésének eredményét látják Trianonban. (Nem volt nagy kunszt Kossuthnak a Kasszandra- levélben „megjósolnia” a Monarchia rövid életét és felbomlását!)

Rövid lezárás: igyekeztem csak a valóban tartalmas, informatív és érdekes cikkeket összeszedni. Érthető, hogy a románokra, a szerbekre, a horvátokra, a bosnyákokra, a hercegovinaiakra, a szlovénekre, a csehekre, a szlovákokra, az ukránokra koncentráltam, de – már csak az igen hosszú életű és igen szoros kapcsolatunk miatt is – szükségszerűen osztrák, s nagyhatalmi pozíciója és szlávsága miatt orosz vonatkozású cikkeket is kellett válogatnom. Most Trianonig, ami mindenképpen vízválasztó volt, de nem a magyarság vége! Miként az írás elején fogalmaztam, ma is élő problémáról van szó, amit ráadásul innen és határainkon túlról is bizonyos politikai erők igyekeznek ébren tartani.

József Attila A Dunánál című verse a téma legpontosabb megfogalmazása. Tudom, sokan ismerik, de idemásolom az utolsó négy sorát.
„A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Félek, sokáig időszerűek maradnak.

Tánczos G. Károly