Valóban elmondhatjuk, hogy nincs a természetben vesztes, csak mi, magyarok.
A háborúban egy nép, egy ország sem hozott olyan áldozatot, egy nép, egy ország sem vett részt olyan kevés eséllyel, mint mink. Ha nyerünk? A német vascsizma gázol át rajtunk. A Berlintől-Bagdadig kiépített útnak mi csak átjáró mesgyéje lettünk volna. Új területre nem vágytunk, de védtük a mások bőrét drága magyar élettel és magyar vérrel.

S az eredmény? A világ legigaztalanabb békéje, megcsonkítottságunk s koldus életünk.
De ez még mind nem elég: most még újabb jóvátétellel fenyegetnek bennünket. Fáj nekik, hogy még élünk. Fáj, hogy küzdünk, dolgozunk és becsülettel meg akarjuk állani a magunk helyét a népek versenyében. Fáj nekik a pénzünk állandó értéke, vállalt kötelezettségünk pontos teljesítése. Azt hiszik, hogy még mindig nem adtuk oda mindenünket, még lehet rajtunk kereskedni. Még van, amit oláh pribékjeink a megszállás után nem vittek magukkal. A jóvátétel címén most ami kevés megmaradt, azt is elakarják szedni tőlünk.

A jóvátétel kérdése életkérdésünk.
Nem fizethetünk, egyszerűen azért, mert nincs miből fizetnünk. Ez újabb merénylet ellen minden erőnkkel harcolunk és tiltakozunk. Hisz az újabb megterhelés ismét csak a földre nehezednék, arra a földre, amelynek megművelése ma már inkább becsületet, kötelességet jelent, mintsem hasznot, hiszen a gazda tudvalevőleg ráfizet a gazdálkodásra.

Ébren kell lennünk, mert Párisban új kelepcét állítottak számunkra.
Jaj, ha nem tudjuk elhárítani. Erről a veszedelemről Eckhardt Tibor most tanulságos előadást tartott, többek között a következőket mondván: 

– A nagy nemzetek viszálykodnak s régi igazság, hogy nagy nemzetek torzsalkodásában mindig a leggyengébb álam, a leggyengébb fél fizeti meg az árat. Így jutottunk mi is abba az egérfogóba, amelyet Párisban nekünk felállítottak. Megállapítható, hogy külpolitikai tekintetben a keleti konferenciára készületlenül mentünk ki és magyar részről csodálatos közöny és nemtörődömség mutatkozott.

A keleti jóvátétel ügyében a francia-kisántánt-álláspont igen ügyes.
A románok azt javasolták, hogy hajlandók lemondani Magyarországgal szemben az összes 1943 után esedékes követelésekről, ha mi is stornírozzuk az összes követeléseinket. Ezzel ők, mintegy lovagias gesztussal állottak a világ közvéleménye elé. Mi azonban már teljesítettünk, ők pedig még nem. Az utódállamok által lefoglalt állami javak, a román megszállás kárai, a szanálás alkalmával ránkerőszakolt követelések stb. összeadásával Magyarország körülbelül már 14-15 milliárd aranykoronát fizetett a győzteseknek, ugyanakkor, amikor Németországra összesen csak 39 milliárdot vetettek ki.

A mi igazságunk ebben tehát ebben a körülményben rejlik elsősorban. Fizethetünk-e még többet, amikor az ország súlyos gazdasági krízisnek nem a végén, de a kezdetén van? Magyarország csak másodsorban köteles fizetni, akkor, ha Németország nem fizet. Mivel azonban a győztesek Németországgal megegyeztek, a jog szerint Magyarország minden fizetési kötelezettsége megszűnt.