Vitray Tamással tavaly hozott össze a jósorsom. Internetes napilapunkhoz kértem Tőle írásokat, és Ő elsőre igent mondott. Amikor megjött a válaszímél, azon túl, hogy felette nagyon örültem, rá is csodálkoztam a mondataira, mert az a pár sor teljes egészében Ő volt. Jó, jó, a stílus maga az ember, tudjuk, de hogy ez egy ilyen háromsoros levélen is átjön…
És Vitray Tamás, ugye, nem szépíró… Számomra legalábbis még nem volt az.

Levelezgettünk, kisebb nagyobb szünetekkel, rövid üzenetei éppúgy magukon viselték a vitrayságot, mint első levele. És akkor véletlenül belebotlottam a könyvébe. Úgyhogy helyesbítenem kell: Vitray Tamás szépíró, és Kisneufeld azóta gondolataim szereplőjévé vált.

Gratuláltam a könyvéhez. Válaszlevelében végtelenül kedvesen és szemérmesen sugallta, hogy szívesen olvasna bővebb véleményt is. Én azon melegében visszaírtam azzal, hogy én ezt tenném a könyve hátuljára. (Kicsit modorosra sikeredett, bár abszolúte rögtönzés volt.) Postafordultával jött a válasza: nagy örömet szereztem neki, bár folyton mardossa a kétség, kellett-e neki ezzel a könyvvel előjönni.

Írást azonban – ami eredetileg levelezésünk tétje volt - már egy jó ideje nem sikerült kicsalogatnom Belőle, ám még ugyanebben a levelében fölajánlotta a Mozsabál-t, imígyen: „Kedves Szabó Zoltán, kevés ilyen türelmes és belátó felkérővel volt életemben dolgom. Köszönöm. Nem nagyon van "elfekvő" írásom (nem mesterségem), de pl. ha talál a Morzsabálban bármit, amit használni tud, örömmel adom.”

Nekifogtam hát a 2. könyvének. Ebben a Morzsabál-ban felettébb barátságos a hangulat. Pedig a bálapa mindig tárgyilagos és önkritikus, viszont kritikáit oly bölcs és megbocsátó derűvel fogalmazza meg, hogy az érintett személyek, ha valamitől, hát ettől igazán rosszul érezhetik magukat. A mindenkori megbántottak győzelme ez hajdanvolt megbántóik felett: megbocsátok neked és meg is értelek, bár el ne fogadom, amit tettél velem.

A Morzsabál írásai sokfélék, van itt az előadástól a novellisztikus etűdig mindenféle. Ami mégis összeköti ezeket az írásokat a stíluson és a személyességen túl, az az arany jánosi örök kétely a teljesítményével kapcsolatban. Ez szinte minden írásában ott lapul kimondva, kimondatlan. Annyi van belőle, hogy akár terhesnek is érezhetnénk, de nem az.

Furcsa dolog ez: a nagy embertől elvárjuk ezt a kételyt, ami majdnem kötelező velejárója a nagyságnak, ugyanakkor magától értetődő az is, hogy a kételkedő csakugyan kiemelkedő személyiség. Mert bármennyit kételkedett is önmagában Arany, nem kérdés, hogy a magyar nyelv használóinak egyik legnagyobb géniusza, és ugyanígy nem kérdés, hogy Vitray Tamás a magyar televíziózás legnagyobb alakja, zseniális beszélgetőművész.

De Vitray Tamásnak nincs kapcsos könyve - nincs műsora. Mert egy állandó műsor olyan lenne Neki, mint Aranynak a kapcsos könyv volt, amit Gyulaitól kapott. És amilyen varázslatosak Arany Őszikéi, olyanok lennének Vitray műsorai is. Csak Ő nem a Margitszigeten üldögélne, hanem egy stúdióban. Hiszen oly ritkán adatik meg egy országnak, hogy egy életet járt, bölcs, higgadtan bátor tekintet fényében pillanthassa meg önmagát!

Vitray az őszikéit egyelőre könyvbe írja. De a Morzsabál csak látszólag könyv. A fejezetei olyanok, mintha tévéműsorok lennének, amelyek azonban eltévesztették a házszámot, és a Szabadság tér helyett a debreceni Kinizsi Nyomdában kötöttek volna ki. A régi műsorokat felidéző fejezeteken átsüt az élő műsor izgalma, feszültsége. Alkossunk műfajt neki: ez egy tele-könyv.

Ezek az apró kis morzsák visszahozzák a hajdanvolt műsorok ízét, hangulatát, ám most először láthatjuk a riportok előtt-alatt-után is folyton meditáló embert, akit ím, nemcsak öreg korában emészt az örök kétely, hanem mindig is emésztett, a világban botladozó Kisneufeldként és Vitray Tamás televíziós személyiségként egyaránt.

Már a könyv olvasása közben azt éreztem, hogy a régi, legendás műsorok most, ezzel a különös, tévén kívüli aktussal készültek el végképp. Most került föl az i-re a pont.

Nem mindenkitől hiányzik ez a gesztus, de Tőle hiányzott. Mert a helyzet az, hogy – és ebben semmi túlzás nincsen – a szüleim, akik vele egykorúak, és az én generációm életének állandó szereplője volt Vitray Tamás. Olyan volt számunkra, mint valamiféle dobozolt családtag. És a családtagjaira kicsit jobban kíváncsi az ember. Ez nem a sztárok intimitásaira leskelődő olcsó tömegkíváncsiság: nem! Ez kifejezetten a családtagoknak és csakis a családtagoknak kijáró valódi – és mindig szeretetteli – érdeklődés.

A Morzsabálban Vitray Tamás végre megadta magát az őt szeretőknek, és hűvös, olykor talán finnyásnak tűnő tartózkodásán túllépve leült közénk. Kilépett a dobozból és az asztalunkhoz ült.
És csak ül és mesél…