|
A bolsevikok világraszóló tervei, szemfényvesztései
Moszkva, julius 2. Forddal, a nyugati kapitalizmus legtipikusabb képviselőjével valóságos államszerződést kötött a szovjet kormány s az amerikai mérnökök és szerelők segítségévet már épül Nizsnij-Novgorodban a hatalmas gyártelep, amely három év mulra százezer automobilt fog évente a piacra vetni… Csak egy nem változott meg: az orosz nap agyvelőt forraló melegében kora hajnaltól késő éjszakáig éppen ugy állanak és a többi északi nagyvárosban az embersorok szövetkezeti boltok előtt, mint félévvel ezelőtt az arktikus tél dermesztő hidegében.
A világraszóló tervek, az egekbe nyúló kalkulációk, az önbizalomnak és reménykedésnek hisztériába hajló fölfokozása nem használ semmit.
Tény az, nincs kenyér, nincs hus, nincs vaj, nincs zsir, nincs gyümölcs, nincs főzelék! A munkások valahogy kimondhatatlan erőfeszítések árán megkapják a munkaerő föntartásához szükséges energiaminimumot, de a többiek!? Oroszország városi lakossága félév óta a gyötrő és kétségbejtő, éhínség állapotában él. Mikulján, a legfelsőbb gazdasági tanács elnöke néhány nappal ezelőtt a bolseviki párt központi végrehajtóbizottságában kénytelen volt beismerni, hogy 1928 juniusától 1929 juliusáig az orosz földmivelés pontosan a felét szolgáltatta be annak a kenyérmagmennyiség, amelyet a megelőző gazdasági évben a szovjet szervei összegyűjtöttek. Ez a szám, a belső fogyasztásnak ez az irtóztató lefokozása, pontos tükre annak az elszánt küzdelemnek, amely a bolsevizmus én az orosz parasztság között folyik. Az orosz parasztnak nem kell a szovjetgazdaság, az orosz paraszt szabotálja „komchozokat” és „sovchozokat”, amely díszes nevekre a társadalmi termelésnek különböző agrárius formái hallgatnak, amelyekből azonban sem a jólét, hanem elkeseredés, éhség, fogcsikorgatás és bőszült gyűlölet fakad. Hol egyik, hol másik városból jelentik a szovjetlapok, szenzációs bünpörök tárgyalását.
A vádlottak e pörökben csaknem kizárólag parasztok, nem nyugati értelemben vett morva, német, magyar gazdák, akik holdak százain gazdálkodnak, hanem szegény muzsikok, akik abban különböznek még szegényebb honfitársaiktól, nincstelen „batrákoktól”, hogy a földjüket rendesen, okosan, tudatosabban mivelik és nem hajlandók arra, hogy mázsaszámra szolgáltassák be verejtékes munkával termelt buzájukat olyan áron, amely mélyen alatta van még a mai világpiaci árnak is és vásároljanak helyette hihetetlenül rosszminőségű iparcikkeket - ha kapnak! - a világpiaci ár háromszorosáért.
A vádlottak padján mások is ülnek, mint Szmolenszkben és Atrachánban, bolsevikok. szovjethivatalnokok, akik a parasztnak és a Volga-halásznak kezérejátszottak és vagonszámra bocsátották áruba a magasabb áron beszerzett és magasabb áron továbbadott élelmiszereket magánkereskedőknek és akik nélkül messzi vidékek lakossága nem jutott volna kenyérhez és ipari cikkekhez. Kilométernyi hosszu sorokban állanak a moszkvai boltok előtt a Kreml falai tövében az éhezők egy kiló kenyérért, néhány gramnyi zsirért a ezalatt a csipkés bástyafalak és ódon tornyok mögött - a szovjethatóságok grandiózus terveket építenek föl. Öt év alatt akarják megváltoztatni az orosz gazdaság képét. Az agrárbirodalomból agrárindusztriális országot akarnak építeni. Az ipari termelés a mainak másfélszeresére, a mezőgazdasági produkciót a mai termelés 120 %-ára akarják fölfokozni, óriási telepeket, villanyos centrálékat terveznek, összesen 73 milliárd rubel, 36 milliárd dollár befektetéssel!
Hatalmas kolumnákat közölt e világraszóló tervtől az orosz sajtó, az emberek olvasták, korgó gyomorral, elgyöngült testtel, káprázó szemmel s aztán álmélkodva kérdezték egymást: Miből? Istenem, miből? Kifelé a szovjet még ma is a rendületlen biztonság éa a gazdasági megbízhatóság képét mutatja. A külkereskedelmi hivatal, az egyetlen szelep, amelyen keresztül ez a százhuszmilliós ország a külfölddel érintkezik, gondosan ügyel arra. hogy a szovjet szerződések pontosan betartassanak, minden esedékességre szigoruan ügyelnek, minden tartozást pontosan megfizetnek, az áru, amit a külföldre szállítanak elsőrangú és kifogástalan, de a belső kép dult és gondok ráncaitól szántott. Az orosz városi ember ma a földkerekség legnyomorultabb, leglehetetlenebb és legszegényebb élőlénye. Sivár reménytelenségben telnek napjai, csak egy maradt meg számára: a keserű akasztófahumor, íme. néhány példája ennek a fanyar muszka kedvnek: Három embert ítélt halálra a forradalmi törvényszék. Egy franciát, egy oroszt és egy zsidót. Mindegyiktól udvariasan megkérdik, mi az utolsó kívánsága. A francia egy üveg pezsgőt kér, amit meg is kap. Az orosznak az a kívánsága, hogy vegyék föl kivégeztetése előtt a kommunista pártba Miért? kérdik csodálkozva. - Mert, ha kivégeznek, hangzik a válasz, egy gazemberrel kevesebb lesz orosz földöm. A zsidó egy tál epret kiván. Honnan vegyük most télviz idején? – Én, kérem szépen, várhatok - feleli az elitélt!
Más: Egy moszkvai hangversenyre azzal csődítik a közönséget, hogy aki a műsor utolsó számával nincs megelégedve, száz rubelt kap és pedig nyomban. A terem az utolsó helyig megtelik és az emberek feszült figyelemmel várják az utolsó számot. Amikor a műsor végéhez érnek, a zenekar föláll és eljátssza az – „Internacionálé”-t. Persze, a közönség savanyu képpel távozik. Ki meri egy árva szóval is kritizálni a szovjetállam hivatalos himnuszát?! Így, ilyen anekdotákkal vigasztalják egymást az emberek. Közben mulnak az évek, a nélkülözés egyre tart, fölnőtt egy uj nemzedék, amely a bőség és a jóllakottság állapotát még hírből sem ismeri. Egyik télre következik a másik, a tél fagyában és hidegében a nyár reménységével kecsegteti egymást a sok szenvedő ember, de a nyár csak uj reménytelenséget, uj kétségbeesést hozott. A nap lángözönnel árasztja el a szarmata síkot, de komor csüggedés borul az orosz lelkekre.
(Br. P. E) |