|
Százkét éves korában influenzában meghalt a legutolsó negyvennyolcas honvéd
Hivatalosan állapitották meg róla, hogy ő volt az utolsó honvéd
- Attól, hogy nem a menhelyen élek, még lehetek én negyvennyolcas honvéd – mondotta önérzetesen a hadastyán, amikor látta, hogy nehezen akarnak hinni neki. a gyermekeim tartanak el, nem szorulok, hál’ istennek, a menhelyre. Fischl bácsi nem sokáig örülhetett annak a dicsőségnek, hogy ő maradt meg egyedül a hősök seregéből. Péntekről szombatra virradó éjszaka csendesen elhunyt és mivel influenza ölte meg, külön tisztiorvosi rendeletre már tegnap délután el is temették a rákoskereszturi temetőben. Az elhunyt hadastyánt népes család gyászolja. Tizenhárom gyereke volt Fischl Józsefnek, ezek közül ma már csak három fiu és három lány él, - családosok mind, - és hat élő gyereken kívül még harminc unoka és tizenhat dédunoka állott könnyes szemmel az aggastyán sírja mellett.
Fischl József pelyhes állu ifju korában kapcsolódott bele a nagy idők küzdelmeibe. Csizmadia-legény volt és tevékeny részt vett a céhbeli mozgalmakban, amelyek, mint akkoriban minden mozgalom, az egész nemzet lelkében forrongó szabadságvágy jegyében születtek. Mikor március tizenötödikén híre ment, hogy Petőfi és társai megmozdulta, a derék csizmadiák is kivonultak az utcára Fischl József volt az egyik csoport vezetője és éppen a Landerer és Heckenast nyomdája előtt találkozott csoportja élén Petőfi csapatával. Első volt azok között, akik benyomultak a nyomda épületébe, lefoglalták a sajtógépeket és a nép közé szórták a „magyar sajtó első szabad lélegzetvételét” a Talpra magyart. Egy másik töredékes naptárjegyzet a segesvári ütközetről beszél: „Ott volt Petőfi Sándor költő és mind néztük, hogyan tüzel a szeme. Nem erről a földről való ember volt már ő a költő akkor. Mikor megszólalt az első ágyu, nekiereszkedtünk a dombnak. Én egyre néztem Petőfi Sándor költőt, de egyszerre csak nem láttam sehol. Nagy kavarodás volt. Nem láttunk semmit.”. A szabadságharc gyászos vége után Fischl József Olaszországba ment azokkal a magyarokkal, akik a szabadságért küzdő Garibaldinak nyujtottak segédkezet. Erről az időről is beszél a napló: Nagyon nyájas volt hozzák az olasz Garibaldi. Én dicsekedhetem személyes barátságával is, mert kitünően megértettük egymást. Én nagyon szerettem őt, mert ő maga nagyon szerette a szabadságot és mindenek fölé helyezte.”
Tizenötévi szolgálat után Fischl József bucsut mondott a katonaéletnek, igaz, hogy kényszerüségből. A nehézkes kapszlis puskák ravasza egy forró ütközetben felsebezte a kezét, vérmérgezést kapott és két ujjpercét le kellett operálni. 300 forint végkielégítéssel, őrmesteri ranggal vonult nyugalomba. Egy ideig pincér volt Nagykanizsán és kedvence lett a vendégeknek, akiknek el-elmesélhette a szabadságharcból való élményeit. Ha valaki hitetlenül szemet meresztett, elővette az iratait, amelyeket éjjel-nappal zsebében hordott. Szinte elpusztíthatatlan életerő lakott a százesztendős öreg urban, senki sem hitte volna, hogy matuzsálemi korban van már. Egyenesen, bot, szemüveg nélkül járt, minden áldott nap kisétált a Városligetbe, minden fáradság nélkül. Állandóan élcelt, kedélyeskedett, mint valami fiatalember. Mikor a mult hét közepén ágynak döntötte se influenza, csak azt sajnálta, hogy nem érheti meg a nagynénje életkorát, a száztizenkét évet.
Halála pillanatáig jókedvű maradt, évelődött az orvossal, csak akkor borult el, amikor megtudta, hogy nincsen segítség, mennie kell. Akkor aztán mintegy látomásban, a szabadságharcról kezdett beszélni és mikor Kossuth-hoz ért, elhallgatott örökre… |