Szerte a világon, csendes laboratóriumokban, csodálatos munka folyik. Az emberi kultúra katonái, hősei, a tudósok vívják szent elszántsággal nagy harcukat az ismeretlennel. Szinte hangtalanul folyik ez a gigászi küzdelem, bár sokszor nem is egészen veszélytelen, sőt szép számmal akadnak áldozatai, mártírjai, sebesültjei és halottai, éppenúgy, mint az igazi csatában.

Ez a harc a legideálisabb célokért folyik: - felkutatni a világ titkait, megismerni a természet titkos törvényeit, amelyek akkor is rendkívüli fontossággal bírnak az emberiségre, hogyha csupán egy parányi sejtecskébe vannak bezárva. A természettudományi kutatások bizonyos tervszerűséggel haladnak előre, de azért meglepetésekben nincs hiány és gyakran megesik, hogy a kutató tudós egészen mást fedez fel, mint amit keresett és néha jelentéktelennek látszó megállapítások, korszakalkotó fölfedezések csiráit hordják magukban.

Tudós orvos-professzorok vizsgálják az emberi test szerkezetét és alkotóelemeit. Rájöttek, hogy testünk legnagyobb részét folyékony anyag alkotja. Ennek a folyadéknak alapanyaga a víz, amelyben szigorúan meghatározott oldatban nátrium, kalcium-, kálium- és magnézium sók vannak. Ez a sós oldat képezi alapanyagát a vérnek, a mirigyváladékoknak és az érhálózaton testünk legelrejtettebb sejtjeibe is eljut. Ez a sós oldat, valóságos életelixirje az eleven sejteknek.

Élettani kísérletek során rájöttek arra, hogyha ezt az oldatot mesterségesen készítik el, ugyanolyan arányban, amint az az emberi testben olyan fontos szerepet játszik, és pedig 1000 gramm (1 liter) vízre:
konyhasóból (nátriumklorid) 88. gr
klórkálium 0.4 gr.
klórkálciumból 0.4 gr
klórmagnéziumból 0.2 gr.
számítva, akkor nagy vérveszteség esetén ebből a folyadékból kellő mennyiség befecskendezve, a beteg állapotában jelentős javulást szokott előidézni.

Talán még nagyobb érdeklődésre tarthat számot az a tény, a kísérleti célokra szolgáló békacombok és kioperált nyúlszívek, hogyha azon frissiben ez oldatba helyezik, sokáig „elevenek” maradnak. A kioperált nyúlszív például a konyhasóoldatban még hosszú ideig dobog, szabályosan kitágul és összehúzódik, beszívja magába és újra kilöveli a sósoldatot, mint hogyha csak a nyúl testében lenne és szabályozná annak a vérkeringését.

A tengeriállatok életét kutató tudósok pontosan megállapították a sós tengervíz összetételét és ennek alapján 1000 gr. (1 liter) vízre:
konyhasóból 7.8 gr
klórkálcium 0.4 gr.
klórkáliumból 0.2 gr
klórmagnéziumból 1.5 gr.
számítva, mesterséges tengeri vizet készítettek.

Ezzel a mesterséges tengervízzel töltött akváriumokban a kisebb sósvízi állatok, amelyek forrás, vagy folyóvízzel töltött edényekben hamarosan elpusztultak, vidáman éltek, sőt zavartalanul szaporodtak is.

A két oldat közötti nagy hasonlatosság; hamarosan felkeltette a tudósok figyelmét és kísérletet tettek és íme, a mesterséges tengervíz ugyanazt a szolgálatot tette a kioperált nyúlszívnél és a kísérleti állatokból lecsapolt sós nedvben vígan megéltek az apró tengeriállatok. Az emberi test nedvkeringésében olyan fontos szerepet játszó sók ugyanúgy megtalálhatók az állatok szervezetében.

De nemcsak az állatoknál, de növényeknél is egy ilyen sóoldat a nedvkeringés anyaga, azzal a különbséggel, hogy kevesebb benne a nátrium és több benne a magnéziumsó. Ez a közös és szinte teljesen azonos sóoldat, amely a földet benépesítő növényekben és állatokban egyaránt fellelhető, a legerőteljesebb bizonyítéka a közös származásnak.

Állat és növény egyaránt a tenger gyermeke, onnan került a szárazföldre és fejlődött hosszú évezredek, évmilliók folyamán mai formájába, a rokonság, a közös eredet csalhatatlan emlékét, a tengervizet azonban mind a mai napig megőrizte hűségesen. A sónak rendkívül fontos szere, van a szervezetten a táplálék feldolgozásánál, mert nem csupán az étvágyat és az életkedvet fokozza, hanem a fehérjék megemésztésénél kelt keletkező mérges kénsavat is semlegesíti.

Így lehetséges, az, hogy ez irányban végzett kísérletek alkalmával az az állat, amelyet hosszú ideig éheztetnek, fokozatosan legyöngült, ám ha újra enni adtak neki, gyorsan összeszedte magát. Míg viszont hiába adtak a kísérleti állatnak, akármilyen bőséges táplálékot, hogyha azt előzőleg megfosztották a benne lévő sótartalomtól nem segítettek rajta. Ellenkezőleg minél többet adtak az állatnak enni az ilyen sómentes táplálékból, annál hamarabb elpusztult, mérgezéses tünetek közepette.

Még a mult század hatvanas éveiben történt, amikor ezek a dolgok még nem állottak világosan az orvosok előtt - a müncheni fogház igazgatója, hogy minél többet takarítson meg az államnak elrendelte, hogy a rabok ételébe többé nem szabad sót tenni, mert az felesleges fényűzés és kiadás csupán.

Amikor a rendeletet végrehajtották, a fogházban büntetésüket töltő rabok sorra megbetegedtek és kínos szenvedés után meghaltak, mint hogyha valami titokzatos járvány pusztította volna el őket. Csak akkor szűnt meg a rejtélyes baj, amikor újra sóval fűszerezték a raboknak kiszolgáltatott ételeket.