Ki az ur Európában, a népuralom, vagy az önkényuralom

Egy hete adta ki Sándor király emlékezetes manifesztumát, amellyel a paraszti hős, Kara Gyorgye késői unokája az európai diktátorok sorába lépett és a világ sajtója és közvéleménye még nem mondotta ki a végső ítéletet e kisérlet fölött. Lehet, hogy sikerülni fog a vállalkozás, lehet, hogy nem. Oly sok ismeretlen tényezőtől függ az ilyen merész politikai müvelet, hogy az eredményt senki se tudja kiszámitani.

Jóslatokba bocsátkozni hiu és meddő próbálkozás volna, sokkal érdekesebb és tanulságosabb megvonni a mérleget a demokráciák és a diktaturák európai erői között. Mert mindenütt akadnak, sőt elég sürü számmal, az erőszakos megoldásoknak buzgó hivői és prófétái és e napokban is, nem egy pesti szalonban, nem egy kaszinó dohányzójában számolgatták gyürüs ujjak, amelyeken cimeres achátok és kristályos solitairek csillogtak, hogyan is állunk? Oroszország, Litvánia, Lengyelország, most Jugoszlávia, Spanyolország, csupa diktatórikus állam. Nagy társadalmak és emberi közületek, amelyekből a parlamenti elv, a demokratikus társadalmak szabad szólásjoga ki van küszöbölve.

Boldog mosollyal emlegetik a demokratikus gondolat bukását: lám mindenütt elhallgatnak a szavaló és bajkeverő fiskálisok, mindenütt szájkosár kerül a sajtóra, amely fürkésző, nyughatatlan cikkeivel mindent napvilágra hoz, aminek pedig jobb volna mindörökre a sötétben maradnia. Mily elvakult, bolond beszéd!

Egy pillantás Európa térképére s akárki meggyözödhetik, hogy a diktatura minden ujabb hóditása ellenére s degenerativ és mellékes jelenség az, amely ehhez a kétségbeesett eszközhöz folyamodott, hogy kiutat találjon kibogozatlan zavaraiból. Az óvilág törzse és gerince, az a három nagy nemzet, amelynek kezében nyugszik ennek az európai emberiségnek a sorsa, rendithetetlenül kitart a demokrácia és a parlamenti szabadság rendszere mellett.

Talán az orosz paraszti tömegek vezetik Európát, vagy a félszeg kis középiskolai tanár, aki egy obskurus északi köztársaság élén áll! Akármilyen impulziv és zseniális erőt képvisel is a lengyel marsall érces alakja, ki meri állitani, hogy a varsói Belvedere szava döntő sullyal esik a mérlegbe a tanácskozásokon, ahol Európa politikai jövőjét évről-évre eldöntik. Ismerjük a szerbeket és a horvátokat, de józan ésszel kétségbe lehet-e vonni, hogy mindkét nemzet messze tart még attól, hogy sulya és tekintélye legyen olyan dolgokban, amelyek az európai sors serpenyőjébe hullnak, akár politikáról, akár kulturáról legyen szó?

És Itália? Csak elvakult ember nem látja, hogy Itália és az olasz nép e percben nagy forradalmat él át, amelynek kimenetelét alig érjük meg. Az olasz diktatura: a fascizmus, mélyen és szervesen demokratikus jelenség, amely nyom nélkül elsöpri néhány év alatt az arisztokratikus hagyományok gyönge maradványait az olasz földről! Még ez a forrongó, mélyen az európai életbe kancsolt olasz nép is délre és félreesik a nagy törzstől, az európai élet gerincétől! Itt és ebben nem lehet tévedés: Európa ma a negyvenmillió angolt, a negyvenmillió franciát és a hatvanmillió németet jelenti. Ez a száznegyvenmillió főnyi tömeg dönti el Európa sorsát, ez a tömeg vezeti a világot!

Sem Anglia, se Franciaország, se Németország nem fog belátható időn belül diktátort vagy diktatórikus kormányt maga fölött megtürni.

Kicsiny és befolyásnélküli csoportok. Hugenberg, Coly és társai urak izoláltan és kissé megmosolyogva hiába űzik kisded játékaikat! A francia, a német és az angol állam szabad és demokratikus emberi közület marad, márpedig ez a három nép halad a világ élén s nem azok a provinciális országok, ahonnan diktaturák éles és fenyegető frázisai röpülnek felénk.

Több mint ezer esztendővel ezelőtt választania kellett ennek az országnak nyugat és kelet között. Akkor a nyugatot választották. Most se fogjuk a veszélyes példákat követni, akármilyen viharosan lobog a zászlójuk. Magyarország diktátor előtt sohasem nyithatja meg kapuit! Minden diktatura külpolitikai vereséget, sőt katasztrófát jelentene ennek az országnak, mert a diktaturák magyar rajongói megfeledkeznek egyről, a magyar külpolitika legsürgősebb és legreálisabb föladatáról, a magyar kisebbségek védelméről.

Diktaturák nem ismernek kisebbséget, diktaturák nem türnek különvéleményt, diktátorok nem ismernek sem politikai, sem nemzeti individualitást. Hogyan védhetné meg egy diktatórikus Magyarország testvéreinek érdekeit akár egy másik diktátor kormányozta, akár egy demokratikus államrendben élő országgal szemben?

Csak az az ország követelhet a határain tul is szabadságot és szabad életet, amely saját határain belül szabadon él.

Minden diktátori kisérlet Magyarországon sulyos külpolitikai lemondást jelentene, lemondást arról, hogy a magyar kisebbségeket a békeszerződések izűk korlátain belül megvédelmezhessük, teljes és végleges bucsut jelentene az ország legtisztább és legszentebb hagyományaitól.