Kiállítások

Cselényi Walleshausen Zsigmond derüs lelkületét elkapta a háború: valami komor felhő borította el természete kedves hedonizmusát. A lövészárokban írta "Lula" című regénykéjét, mely csak most jelent meg, húsz új ólommetszettel illusztráltan. Finom, könnyű, enyhén archaizáló stílusban meséli el a kis éjjeli nőcske történetét, akinek sorsát meghalt kedvese tartja kezében.

Ez a meghalt kedves, idelenn szelíd hadnagyocska, a túlvilágon kaján és féltékeny démon, a maga személyében meséli el nekünk, mint szőtte szellemujjaival Lula körül a sors szálait. Ötletes misztikum, melyben a szerző hisz is, meg nem is; a végén egérutat ad a racionalizmusnak: lehet, hogy a megholt beleavatkozása az élők sorsába csak a lelkiismeret és az emlékek hatalmán alapult...

Ez az E. T. A. Hoffmann-ízű modernizált romantika Walleshausen művészetében a háború után expresszionizmussá sűrűsödött. A komor szenvedés hulláma elöntötte Hollósy tanításán táplált napsugaras szemléletét. Tépett és egyenetlen volt ez a művészet, nyilván erőszak volt Walleshausen alaptermészetén. Évekig tartott, míg ki tudott bontakozni ebből a stílusból, mely számára útvesztő volt.

Párisban újra megtalálta az irányt és most, itthon, újra megtalálta az utat. A "Lula" mulatságos ólommetszetei nem egészen jellemzik új törekvéseit, mert nyilván tekintettel kívántak lenni az elbeszélés stílusára. A technika nehézségeivel Walleshausen nem tudott teljesen megküzdeni, de a képes oldalak folthatása így is pompásan friss.

Kiegészítésül mostanában volt Walleshausen kiállítása a Tamás-galériában. A rőtbarna, fűzöld, sárga színek a rózsással átszőtt halvány égkékek csendes derűt árasztanak a négy falon. Balatoni tájait Walleshausen telitöltötte a szellős hajnalok nedves napillatával; egy elégedett lélek szívja magába itt a lét gyönyörűségeit: a párázó vizet és növényzetet, a fénytől csillogó eget, a fatörzsek, töltések, sorompóágak bizarr vonalait.

Két szobasarok-képe, derűs, zamatos színeivel, maga a megtestesedett életöröm. Új mozzanat bennük a tiszta távlat. Még inkább a távlatprobléma lép előtérbe a ŤNagybőgőť c. képen, Walleshausen legkitünőbb alkotásán. A tér életet nyer, a tér a főaktor: átlóban a nagybőgő, széknek támasztva, rövidülő falak között, hátul kilátással a szabadba.

A rövidülés az új, modern értelmezést nyeri: nem mozgalmasságot kápráztat, mint a barokk rövidülés, nem torzítással fojtogat, mint az expresszionista rövidülés, hanem hiperrealitássá fűti a valóság jelenségeit. A formák is élesebben válnak el e képen egymástól, a plasztika testesebb, a szín lüktetése hígabb és igazabb.

Ezt az egységet és intenzitást Walleshausen figurális képei nem érik el. A rajz ezeken kissé holt, kivéve ahol Gauguin-reminiszcencia élteti.