|
Magyar író napjai
1929, október
Nem a nyilvános bírói tárgyalást, hanem az újságok nyilvánosságát, leleplezéseit, megjegyzéseit, azt, hogy tudomásul vették a rendőrség nyomozását, a botrány hangos kitöréseit s magát a nyilvános tárgyalást. Barátomnak rendkívül kemény ítéleteket kellett meghallgatnia az ujságokról és az ujságírókról, a szerkesztőkről és az írókról, akiket a magyar igazságszolgáltatás egyik fontosabb poziciójának birtokosa, többek közt kétszínűséggel, álszenteskedéssel, tudatlansággal, műveletlenséggel, fölösleges szenzációhajhászással, a magánélet oktalan megsértésével, kiskorúsággal, komolytalansággal vádolt meg e beszélgetésben.
Ennek a szokatlanul erős, de napjainkban nem ritka vádnak az a része, amely a felmerült esetre vonatkozik, nem érdekes és nem is vitás; elfogulatlan ember bizonyára helyesli, hogy a szándékosan nyilvánossá tett magánügyeket az ujságok is megtárgyalják.
De a vádnak másik része... az, hogy műveletlenek és tudatlanok az ujságok, amelyeknek írói és szerkesztői még középiskolai képzettséggel is alig rendelkeznek... Nem, erről sem lehet komolyan beszélni; az elfogulatlan ember ismeri a viszonyokat, amelyeket helyesen ítél meg, az elfogulttal pedig kár vitatkozni. De hogy ilyen ítélet beszélgetés során, sőt olykor a nagy nyilvánosság előtt is elhangozhat... megtörténhetik ez Angliában? Németországban? Franciaországban?
Az ország ma szegény, de leggazdagabb korában sem tartotta el tisztán irodalmi munkájukért - egy-két kivétellel - a legsikeresebb írókat sem. A magyar lapok szerkesztőségeiben mindig, ma is az ország majdnem minden írója, versköltője, regényírója, színpadi szerzője ott ül és együtt dolgozik az ólomtengerben a hétköznapok "szürke" krónikásaival. Mégis tudatlanok, műveletlenek, könnyelműek, léhák, felületesek, akiknek még az iskolai képzettségét is számon lehet kérni?
A közönségnek nem is túlságosan izgatott érdeklődése a nem is olyan mohó riporterek és fényképészek alakjában az írók dolgozó- és hálószobája körül leselkedik és feltárja a pizsamák és csekkönyvek nem mindig kellemes titkait. Az idő kereke és vasfoga... szokták mondani... igen, hát ez a kerék és ez a fog megőrölt és szétharapott mindenkit vajudó és fejlődő századunk első évtizedeiben. Akadtak nagy tehetségek, zsenik nem; s a tehetségek sem tudták azt a tekintélyt megszerezni, amely éltető szuggesztivitása volt elmult századok szellemi vezéreinek.
Egy győztes ország ujságírója magyarázta a minap, hogy hazája politikusainak nincs tekintélyük; kissé mosolyognak rajtuk s alig veszik komolyan őket. Hogyan is lehetne? - kérdezte nyugodt iróniával. Akármilyen öreg és nagy is az egyik, mindenki tudja róla, hogy tolvaj. - Uram, könyvet lopott, bibliofil ritkaságot és három hónapig börtönben ült. Igen, igen, ő nyerte meg a háborút, de hát... És az a másik? Ugyan, kérem! Liliomtipró, közönséges liliomtipró. Elítélték nemi erőszakosságért, nem tudja? Éjszaka, egy parkban, igen, egy ügyvéd tizenötéves leányát, igen. Persze, ez régen volt, de miért?
Most talán máskép él? Minden nyáron egy kisebb háremmel vonul vidéki kastélyába és a hárem tagjai nem töltötték még be a huszadik esztendejüket. - Nem tudom, hogy mindez igaz-e, bizonyára nem; azt sem tudom, hogy ma rosszindulatubbak-e az emberek régi századok közönségénél s hajlamosabbak-e az értékek feldúlására, mint a nagyság dicsőítésére... tudom, hogy a zseni zseni, aki születik s önmaga szab pályát az életének... de nem szolgáltatnak-e az írók, művészek, szellemi munkások, általában az emberiség mai "vezetői" túlságosan sok alkalmat a pletykára, a megszólásra, a kicsinylésre, a lenézésre... mindarra, ami rombolja az értéket és megsemmisíti a presztizst?
És - hogy a kritikusnál maradjunk, ha már itt kezdtük el - kritikus-e a kritikus, tehát lehet-e hatása és tekintélye, ha darabot ír vagy fordít vagy dramaturgizál a színháznak, melyet bírál; ha kéziratot nyújt be a könyvkiadónak, akinek működését oly sehol nem hallható fölénnyel tűzi tollára? Kritika-e az a kritika, amely politikai és társadalmi szempontok szerint osztályozza az írókat; amelynek egyik leghasználtabb fegyvere az agyonhallgatás; amely "jobb- és baloldalra" töri az irodalmat, amely tíz év óta oktalanul és önmagának is ártva egyeseket csak makacsul szidni, másokat csak rendületlen ordítással magasztalni tudott?
Kritikus-e a kritikus, aki fiatal vagy öreg, mindenképpen éles, szigorú, olykor cinikus s rovatában, melyben működését kifejti, saját kezével vagy ügynökei útján fizetett közleményeket helyez el, hogy ne tudja a balkéz, melyben a jutalék van, mit csinál a jobb, mely a kritikai durungot szorongatja éjjel-nappal tartó buzgalommal?
És kritikus-e az író, a költő, aki rendszerint verset vagy regényt ír, de hirtelen kritikusi tollat ragad, csak azért, hogy feltünően rosszat írjon egy írótársáról? Hogyne, kritikus, műfaj szempontjából az; de ne csodálkozzék, ha kritikusi autója olyan ingoványba ragadja, ahol elmerülnek az autó utasai, az író presztizse és a kritika tekintélye.
Igen, a politikai kaméleonok korában legyen legalább az író az a makacs ember, aki áll vagy bukik a véleményével; győz, ha győz s elvonul, ha téved, de semmiesetre sem alkalmazkodik a gyorsan változó politikai divatokhoz. A közéleti szereplés árát az író presztizse fizeti meg. Az író, akire már-már felnéz az ország, szellemi munkájának presztizsét nem bocsáthatja egy-egy párt múló céljainak rendelkezésére; megteheti, de ne csodálkozzék, ha csökkenni érzi az olvasók hitét a könyveiben.
Siker és nagyság szerénysége int; eredmények, amelyeket valahol elértünk, nem bíztathatnak azzal, hogy olyasmihez is értünk, amivel addig nem foglalkoztunk; könnyű kirándulások sikerei vagy sikertelenségei rontják az író dicsőségét. Aki bálvánnyá lett önszántából és az emberek akaratából, vállalja a bálvány szerepét és ne táncoljon sem csárdást, sem foxtrottot; ám táncoljon, ha kedve tartja, de aztán elsősorban önmagát okolja, ha nem találja meg többé a talapzatot, ahová szobrát újból elhelyezze.
És minderre nem lehet azt felelni, hogy jaj, jaj, nehezek a viszonyok, meg kell élni, nagy a drágaság és sok a kötelezettség. A viszonyok mindig nehezek voltak s a könnyelműség, a szenvedély, a balszerencse mindig megnehezítette a legtöbb ember életét. De mit tett Arany János? Jegyzősködött és titkároskodott. Mit csinált Tompa Mihály? Pap volt. Hát Gyulai Pál? Hát Jókai és Mikszáth? Gárdonyi Géza pedig elvonult vidékre. És Kemény Zsigmond a Pesti Naplót szerkesztette. És... de minek a neveket felsorolni?
Nem személyekről, mindenkiről szó van, de főként a frontvonalak kiemelkedő alkotóiról, az arriváltakról és arriválókról, nem pedig a szörnyű nehézségekkel küzdő kezdőkről, a nyomor, a félreismerés, a meg nem becsülés áldozatairól, akik aggasztó viszonyainkban s közönségünk ájultságában egyelőre hasztalanul nyujtogatják kezüket a beérkezés kapuja felé. Ám az írás nemcsak pénzkereset és nemcsak pálya, legkevésbé Magyarországon, ahol azonban még fokozottabb mértékben van szükség arra, hogy... egy kissé pap, igazi pap s egy kissé talán szerzetes is legyen az író.
Szükség volt erre mindig, de úgy érezzük, különösen ma, amikor olvasztó kemencébe hajított az idő embert és magyart. Egyenrangúak vagyunk-e a korral, amelyben élünk? Nem a tangó, nem is a Zeppelin jelzi az időt; felszínes vígasság az egyik, technikai újítás a másik; de érző ember, ha lehunyja kissé a szemét, táncok ritmusán, repülőgépek berregésén át hallja a sors dübörgését... a sorsét, mely új századot, benne új Magyarországot gyúr élők és halottak véréből, idegeiből, csontjaiból. Méltók vagyunk-e a sorsunkhoz?
Ralph H. Mottram híressé vált könyve két nép életét írja le nehéz időkben, az angol és a flandriai emberekét, akiket egymásra utal a háború közös célja, de a háború sem olyan erő, amely összeolvaszthatná őket: az utolsó puskalövés pillanatában elválnak egymástól, férfi a férfitől, katona a katonától, szerető a kedvesétől, elbúcsúznak, tovább mennek s mindenki folytatja a régi életét, amelyben múló, szervetlenül illeszkedő rész a háború. Az amerikai Dos Passos forradalmi vérmérséklet éppúgy, mint két világhírű társa, Upton Sinclair és Sinclair Lewis.
"Három katona" című könyve vádirat a sarzsik ellen; a kegyetlenségről szól, mellyel tisztek a katonákkal bánnak, a gyűlöletről, melyet a katonák feljebbvalóik iránt éreznek. Egy amerikai ezredes így szól a nála felvonult ezredhez: "Rátok bizom, mi történjék a foglyokkal. De gondoljatok arra, mit műveltek a húnok Belgiumban, gondoljatok arra, hogy alig van már élelmiszerünk és gondoljatok arra, hogy minél több a foglyunk, ti annál kevesebbet zabálhattok". Részegség, kegyetlenkedés, hadbíróság, emberkínzás dühöng a könyv minden lapján, amelyen a háború gépe végül úgy zúz szét egy fínom embert, mint az esztelenül rohanó autó a játszadozó gyereket.
Nagyon népszerű James B. Wharton könyve: "U. S. A. a frontonť" Nyolc hőse van, nyolc tagból álló katonacsalád; három amerikai, egy svéd, egy szerb, egy galiciai zsidó, egy olasz és egy ír csibész. Amerikai család; egyesíti a népfajokat. 1918 tavaszán indul a regény, a calaisi csatornában, ahol kivagonirozzák a csapatokat. Ütközetek, nyugodt napok váltogatják egymást; megkezdődik a németek visszavonulása, már-már azt hiszik, hogy vidáman elkerülték a veszedelmeket, de csakhamar megtudják, mennyi vérbe, kínba kerül egy sebesült oroszlán üldözése.
A fuldokló árkok fölött fegyverszüneti hírek röpködnek, de egy nappal a fegyverszünet előtt a könnyelmű és rosszul értesült ezredparancsnokság támadást rendel el a német állások ellen, amelyek előtt a legtöbben összeomlanak. Egyszerű emberek sorsa... s amíg Dos Passos az alacsonyabb rangú tisztek ellen fordul, Wharton azokat a tábornokokat támadja, akik fontoskodva és tudatlanul virágzó életeket pazarolnak el. Nem becsmérli az ellenséget, sőt dícséri a németek háborús tudását, bátorságát és tisztességét.
A türelmesek. Akik itthon maradtak, vagy katonák lettek. És a magyarázók. Akik törvényekre, az emberiség törvényeire, a történelem szabályos szabályaira hivatkoztak. A törvénytudók és törvénymagyarázók. A politikusok, akik egyszerre oly járatosak lettek a gyakorlati élet követelményeiben. A hű alattvalók, akiknek értelme egyszerre kitágult és akik egyszerre megértették a kormányok felsőbbrendű bölcsességét.
Az emberismerők, akik nyugati kultúrájukban egyszerre felfedezték a vadnyugatot és vadkeletet, a parfőmben a vért, a manikűrözött körömben a vadmacskák karmait, a parfőmfelhőben a vadállatot, amely mindig gyilkolt és rabolt és most is gyilkolni, rabolni, pusztítani akar. A tudósok és pszihoanalitikusok, akik megmagyarázták, hogy mindig így volt, most is így kell lennie és mindig így lesz. A nagyszerű közgazdászok, akik hirtelen rájöttek, hogy ez, ez, ez a boldogulás, a gazdagodás, a népjólét útja. És főként és elsősorban: az írók, az írók, a magyarok, a németek, a franciák, az angolok, az amerikaiak mind, hol voltak? Hol voltak?
Le, bizony. Hogy főbe is lőtték az írót? Főbe, bizony. De mit adtak már ingyen, mikor adtak nagy dolgot, nagy eseményt, nagy eredményt ingyen? Soha, semmit. Tessék fellapozni a történelem könyveit, a jog, a szabadság, a szellem igazi hőseinek történetét... hol adtak szabadságot a hatalmasok, jogot az elnyomók kockázat, önfeláldozás, vér, halál nélkül? Soha sem adtak, tegnap sem adtak, ma sem adnak. De könnyebb elfelejteni, mint megtartani a nietzschei parancsot: Élj veszélyesen!
A siker is. Egy-két könyv beszáguldta a világot, írójának hírt és pénzt szerzett, megindul az írósereg a frissen vágott úton, hátha jut valami a többire is a pénzből, a sikerből és az erkölcsi dicsőség visszfényéből is. Mindenkiről feltételezzük a jóhiszeműséget; még a kiadókról is, akik néha talán önzetlenül másolják a szomszéd üzleteit.
Ki a gyilkos? Csak a kormányok? Csak az államférfiak? Csak a politikusok, a közgazdászok, az okosak és ostobák? Bűnös minden ember, aki részt vett; aki helyeselt, aki nem tiltakozott, aki hallgatott. A huszadik század első nagy tömeggyilkosságáért minden ember felelős. Mindenki, aki élt.
Földi Mihály |