Huszadik század - történelem jelenidőben

FÖLDNÉLKÜLY JÁNOS

Egy kicsit Shaw: a minimumra csökkenti a distanciát a betörők és a tisztességes úriemberek között. Egy kicsit Pirandello: leleplezi a műhelyt, a drámaírás üzleti és egyéb titkait. Egy kicsit Amerika: a mozi Amerikája. De ez csak annyit jelent, hogy a darab a mai atmoszférából való. Nincs benne utalás - a végéhez fűzött tirádáig - semmi aktualitásra és mégis aktuálisnak érzi az ember.

A legtöbb darab olyan, hogy ugyanúgy meg lehetett volna írni húsz évvel ezelőtt: a Földnélküly Jánost csak ma lehetett megírni, a háborúutáni, különös izgalmakat kereső s a fogalmakat össze-vissza keverő világban, amelyben sohase tudni, drámaíró-e a betörő és betörő-e a drámaíró. Nehéz volna pontosan megmondani, mi az, a mi ennyire a mából valónak tünteti fel ezt a darabot, ezt úgy érzi az ember, mint a temperaturát.

Elsősorban ez szerzi meg a darabban történő dolgok hitelét. Pedig nagy hitelre van szükségük. Ami a színpadon előttünk lefolyik, majdnem mind a legnagyobb mértékben valószínűtlen. Valószínűtlen az, hogy egy gazdag úri lány a ligetben séta közben rálép egy alvó csavargó fejére. Még valószínűtlenebb, hogy ezt a csavargót hazaviszi azzal az indokolással, hogy meg akarja javítani. Abszolút valószínűtlen, hogy a gazdag és előkelő úricsalád ebbe rövid berzenkedés után belenyugszik egy olyan pillanatban, mikor éppen vendégeket várnak.

Az se éppen valószínű, hogy a lány a frakkba kiöltöztetett betörőt híres írónak nézi, hogy a betörő sikert arat, mint társasági ember, hogy szemünk láttára megjavul, sőt hírneves drámaíróvá válik, miután megakadályozott egy betörést és elnyerte a gazdag úri kisasszony szerelmét, aki benne fedezi fel az igazi férfit. És ezek a valószínűtlenségek mégis érdekelnek és mulattatnak. Van drámai hitelük. Különös dolog, hogy a színpadon néha a legreálisabb dolgokat se hisszük el, és nem fogadjuk el a hatásukat, egészen irreális dolgokba pedig készségesen belemegyünk.

A színházban máskép hangzik minden, mint a valóságban, aki ezt a különleges akusztikát eltalálja, annak nyert ügye van. Ez megint olyan dolog, amit alig lehet megformulázni. Nyilván az a főtényezője, hogy a szerző az alakokat, történéseket, motivumokat nem facsarta ki mesterkedve az agyából, hanem ösztönből, magától pattantak ki belőle és összetalálkoztak a néző valamiféle ösztönével. Valami olyasféle ez, mint hogy a szuggesztió sikeréhez kell valami titokzatos kontaktusnak lenni a szuggeráló és szuggerált között.

A darab első részében attól féltünk, nem fog ez a kontaktus létrejönni. A művészklubban történő beszélgetés, melyben lelepleződnék a drámaírómesterség némi misztériuma, nehezen fogja meg az embert, irrelevánsnak tünik fel, két dimenzióban marad, mert a beszélgető alakoknak nem alakul ki belőle éles és felismerhető profilja. Az ember érzi, hogy az írók többet akarnak, mint csak egy történetet közölni, gondolati háttért is állítanak alakjaik mögé, de az a háttér nem tud fontossá válni. Csak később vesszük észre, hogy mégis szükség van rá, mert szinezi a cselekvést, megadja neki azt a changeant fénylést, amely a darabnak legfőbb íze.

A lazán összefűzött jelenetek és szavak aztán egyre szorosabbra fűződnek, az ember észrevétlenül egyre intímebb kapcsolatba kerül a színpaddal s egyszerre azon veszi észre magát, hogy eltünt a nézőtér és a színpad közötti distancia, mi nézők is benne vagyunk a cselekvésben, az egész színház össze van fogva egyetlen egységgé. A harmadik kép betörési jelenetében már teljes és egészen közvetlen a kapcsolat. A negyedik kép aztán ennek a kapcsolatnak az észrevétlen, lassú felbontása s az egész dolog kihangzik egy a mai életről szóló tirádába, amely nem tartozik szervesen a darabhoz, nincs is szükség rá, de azért érdekel, mert már benne vagyunk az érdeklődésben és szép szavakat hallunk.

Lengyel Menyhért és Karinthy Frigyes új darabja félretaszítja azt a málnaszörpízű sablont, amely már-már kötelezővé vált drámaírásunkban, nem csekély merészséggel új útakat tör, nem a szokásos szentimentális-kedélyes-vicces keveréket adja, hanem az írók saját mondanivalóit a saját forma-nyelvükön. Ezért külön üdvözölni kell az írókat. Olyan színházi világban élünk, amelyben nagy eset, ha egy író mer merni.

A valóban elegánssá csinosított Belvárosi Színház valóban kiváló előadásban nyujtja a darabot. Minden, a játék, a rendezés, a díszlet nagy lelkiismeretességet árul el, a részletek gondosan ki vannak dolgozva, minden azt a hangsúlyt kapja az előadásban, ami kell s a hatáslehetőségek ökonomikusan ki vannak használva. Példa ez a rendezés arra, hogy minden tolakodó rendezői zseniáliskodás nélkül is lehet jól rendezni. Somlay a címszerepben legjobb színpadi munkáinak egyikét adja, valóban karaktert formál a szerepéből.

Radó Mária kellemesen, finoman és diszkrétül szekundál neki; nem könnyű a dolga, mert az ő szerepe van a darabban legkevésbé biztos vonalakkal megrajzolva és mégis fenn tudja tartani önmaga iránt az érdeklődést. Nagyon jó charge-játékot produkál Mály Gerő, Keleti László és Lengyel Vilmos, Z. Molnár a komikus elemet teszi hatásossá a darabban s a többi, meglehetős nagyszámú szereplők is elvégzik a maguk dolgát.