Huszadik század - történelem jelenidőben

Szép asszony kocsisa

Ha Móricz Zsigmondnak játékos kedve van, hát játszik. Senki meg ne szólja érte. Húsz esztendeig vagy tovább dolgozott megfeszült inakkal azért, hogy megmondja az emberek szemébe a mondanivalóját, akár szívesen hallgatták, akár nem, - ha most kedve kerekedett felfüggeszteni a makacs harcot a mondanivalóihoz szükséges speciális drámai formák kiformálásáért s megpróbálja jókedvében a közönség mondanivalóit előadni a közönségnek kedves, meghítt formákban, - kinek van joga valamit a szemére vetni? Játszani akar, hát játszik a témájával, az alakokkal, a szavakkal, a közönséggel, még önmagával is. Öröme telik ebben a játékban s ezzel el van a dolog intézve. A legnagyobb íróknak is szoktak lenni ilyen játékos napjaik s nem esik tőlük csorba nagyságukon.

A játék most Móricz egyik legnagyobb és legkiadósabb témájával folyik, amely valamiféle módon benne van minden részében. A szerelmi harc: akik szeretik egymást, azok viszálykodnak egymással legtöbbet és legkeserűbben. Ezt a harcot nagy emberi mélységekbe leszállva tárgyalta nem egy regényében, a színpadon A vadkanban, a Búzakalászban, tragikus daccal, elálmélkodva az élet csodálatosságán, szenvedések közt keresve a rejtelem megfejtését.

Most már talán lecsendesült benne a téma izgalma, meg tudta látni a mögötte rejlő komikumot, hát játszik vele, ugyanazzal az odaadással a játékban, mint amilyen odaadással azelőtt a harcot csinálta. S annál nagyobb kedvvel csinálja, mert a Nem élhetek muzsikaszó nélkül sikere megmutatta, hogy a közönség is szívesen belemegy a játékba és ujjongva játszik együtt a szerzővel.

A közönség egyenként önző, anyagias, ridegen számító emberekből áll, együtt, tömegben szereti az idillt, a játszást az élettel, az idealizálás naivitását. Nyilván ezzel akarja kompenzálni életének sívárságát. A mai közönség sokszorosan ilyen, mert az élete sokszorosan sívár - ezért tud nehezen boldogulni az élet komoly kérdéseivel komolyan vívódó dráma s ezért olyan népszerű az érzelmességet vidám tréfában feloldó színpadi játék. Móricz alighanem erre akart rámutatni, mikor egy nyilatkozatában azt mondta, hogy a régi boldog Magyarországban eleget támadta az embereket, a magyar életet, most a keservesen küszködő országban kedvre akarja deríteni az embereket.

Ebben a szándékában is Móricz Zsigmond marad: túlerős és túlsúlyos ehhez a súlytalan játékhoz. A keretben, melyet darabja számára kimódolt, nincs több realitás, mint egy anekdotában, az az örökségi komplikáció, melyből az egész kiindul, egyáltalán nem fontos, csak éppen kiindulópontnak való. Arra, hogy akadályt támasszon két szerető szív közé, de csak akkora akadályt, amelyet egy kis tréfával, egy kis komédiával el lehet hárítani.

De azon az úton, amelyen ez megtörténik, ki kell tárulni néhány kedves, érdekes alaknak, akiknek a dolga odaköti a figyelmet a színpadhoz. Ki is tárulnak, a házsártos, erőszakos, mindenki dolgába beleavatkozó falusi úriasszony és a vénülésében egyre önérzetesebbé váló gavallér, - mind a kettő a magyar életből való, meghitt alak és mind a kettőben van valami móriczi: bizonyos nyers dacosság, amely jelzi, hogy tudnának máskép is, ha akarnának, lehetne köztük nagyon sulyos összeütközés is, ha nem akarnák ezuttal egy kis tréfával, muzsikával, színlelt béküléssel elintézni.

Amilyen nótás-anekdotásan irreális maga a cselekvés, olyan élet-ízű, valóságos a nyelv, amelyen beszélnek. Ez nem színpadi beszéd, ez az élet nyelve. Amiket ez a Szentgyörgyi Ghálné és ez a Komoróczy mondanak, és ahogy mondják, az szakasztott az a beszéd, ahogy ilyen helyzetben magyar emberek beszélnek, nyers, zamatos, közvetlen, meleg és őszinte.

Olyan emberek beszéde, akik nagyon sokat, állandóan együtt vannak s nem érzik szükségét, hogy udvariaskodjanak, alakoskodjanak egymással, de értik és szeretik egymást, úgyhogy még a gorombáskodásuk sem lehet sértő. S ez a beszéd, ahogy lefokozódik a főalakoktól a mellékes alakokig, fokozataiban megmutatja egymáshoz való viszonyukat. Ami élet az alakokban van, azt legnagyobb részben a dialógus elevensége teszi. Amiket Ghálné akkor mond, mikor a harmadik felvonásban a gutaütöttnek vélt Komoróczyt ápolja, az olyan szívbőlfakadt és igaz, mint egy magyar népdal.

Fedák Sári nagyon szépen mondja ezeket a szavakat s ép olyan szépen mondja a befejező jelenet költői átérzésű szavait a nádszállal a kezében. harmadik felvonásbeli játékáért szívesen elfelejtjük, hogy az előző jelentekben itt-ott túlrajzolta a dolgokat s különösen mozdulataival néha eszünkbe juttatta, hogy ezt az alakot szinpadon játsszák.

Hegedűs Gyula a maga végsőkig egyszerű és közvetlen játékával éppen ellenkezőleg mindig azt az érzést kelti, hogy szinész és alak teljesen azonosak, a szinész nem játssza az alakot, hanem ő maga az alak. Simonyi Mária megtesz mindent, amit szerepe enged neki: finoman, elegánsan mozog a lovaglóruhában, a többi vakosabb alak között arisztokratikus jelenség. Zombory Mercedes, Justh Gyula, Földényi és különösen Körmendy és Simon Marcsa igaz és valószerű színeket adnak a játék együttesébe.