Benedek Elek búcsúztatása

Benedek Elek koporsójára nekem két cypruságat kell küldenem. Az egyik az írótestvérnek szól, a másiknak története van. Fiatalok voltunk mindketten, de akkora külömbséggel, mely ebben a korban nemzedéknyit számít - ő beérkezett volt, én ifjú kakaskodással gúnyosan támadtam. Nem mintha magában a dologban igazam lett volna, ezt mikor egy emberöltő mulva a hazától elszakított Erdélyben újra találkoztunk, a drága, nemes, gyermekien bájos öreg maga sietett poháremelve felémkoccintani.

Amit akkor, ifjúságunkban, vallottam, azt ma is vallom, sőt egész irodalmi életem e vallásnak izgalmában telt el. A sors úgy akarta, hogy nyomban fellépésemkor, még gyerekfővel, mintegy botcsinálta doktor legyek annak az aesthetikának, mely nem ismer egyéb művészeti törvényt, parancsot vagy tilalmat, mint hogy a művész, akármit akar s akármint akarja, meg tudja-e csinálni, amit akar s úgy-e, ahogy akarta.

Egy versesnovellácskával kerültem könyvpiacra, mely előtt az újságok, nyilvánvalóan apám kedvéért, kit becsültek és szerettek, nagy tisztességet tettek, tárcában méltatták s dícsérték, a többi közt Kozma Andor is, kedvesen, szívesen, csak halkan intve, hogy ne legyek ennyire pesti, legyek magyarabb s nemzetibb, legjobb vón egy-két esztendőre lemennem vidékre.

Nekem annyi eszem már volt, hogy a dícséretből levonjam a levonandót, viszont az intelem szíven talált. Kozma Andor nem tudhatta, hogy magyarabb gyerekkora senkinek sem lehetett, mint nekem volt Kiskőrösön s Kecskeméten, s hogy vele egy mestertől szíttam, a sugallatos Lehr Alberttől, a magyarság, a magyar irodalom s nevezetesen Arany János imádatát.

De a verses novellácska szívemből fakadt és szakadt, a hatás, mely vérem s hajlandóságom szerint motozott benne, a Heineé s a Byroné, egy kicsit a Tennysoné is lehetett, s az egész, amily fontoskodó s koraéretten zöld, mégis becsületes, heves és természetes ömlése, egyik első jelensége volt a városi magyar költészetnek. Menten átéreztem, hogy a Kozma intelme, amily igazán s jóindulatúan gondolja, annyira művészietlen, s ha megfogadnák, hideg, mert hazug költészet kelne nyomában.

A művész csak olyan lehet, amilyen, nem pedig amilyennek szeretnék vagy éppen előírják; s ha egy nemzet irodalma a kebelén nőttet nem fogadja el nemzeti számba, az annál rosszabb ez irodalomra nézve. Arany János azért költő s azért művész, mert olyan, amilyen, aki pedig nem olyan, amilyen, hanem olyan akar lenni, mint Arany János, abból sose lesz Arany János.

Mondom: ez az átlátás s a művészet tisztára egyéni természetéről s a művésznek szabadságában gyökeredzéséről való egy villanattal világosodott meg előttem, menten háborúságba is fogtam mellette, fanatikusan, szívósan, mindennap új oldalról kerülve felé, mert szívbeli dolgomról volt szó, s voltaképp e harminc éves szabadságharcnak volt később második szakasza az Ady körül tombolt.

Nos: alighogy A Hétben, Kiss József szemesugara alatt, ki maga is nagy költő s városi költő volt s vékony mókusujjacskái leghegyéig megérzéses művész - alig hogy, mondom, A Hétben a nagy verekedés megindult, egy igen jóravaló magyar irodalomtanárnak, tehát már foglalkozásánál fogva is költőnek épp akkor történt, vesztére, kiadnia egy népies meseéposzát, afféle szalonnabőrt az Arany János oldalasából. Nekem se kellett több: ime, itt volt a példa, micsoda költészet következik, ha komandérozzák. Gyerekember voltam, kegyetlen voltam, gyilkosan s véresen kifiguráztam, s ma is emlékszem a strófára, melylyel kiparodizáltam hangját, módját és nyelvét:

Leszállt a vonatról a királyfi este -
ŤJól kinézel!ť mondá néki a menyecske,
Gondüző szivarját gyufával hevíté,
Kis családját szerves egészszé kögíté...

S mivel Benedek Elek, kinek a jó tanár jóbarátja s szűkebb földije volt, már nem emlékszem: előszót írt a versezethez vagy máshol állt ki mellette dícsérettel, nékie is nekimentem. ŤIgazad volt akkor!ť mondta, mikor sok-sok esztendő mulva, mindaketten deresedő fővel, ménesi poharunkat összekoccintottuk s lelkig tiszta szemebogarával melegen nézett hozzá. Nos: a második cypruság, mit megrendülve küldök koporsójára az első mellé, azt akarja tolmácsolni, hogy mégsem volt egészen igazam.

Magában a dologban ugyan, ismétlem, igen. Gyulai Pál, ki élő monumentuma volt a magyar irodalmiságnak, verses novellácskámat barátsággal fogadta, komolyba vette s maga bírálta meg, ami nagy szó volt akkor, az ő Budapesti Szemléjében jó másfél oldalon, - gyengéit felfedte, zöldségeit meglátta, de külömben szinte bársonytenyérrel simogatta s nem akadt fenn pesti s nemzetietlen voltán. Ám a háborúság hevében én is elvétettem valamit, nem méltányoltam, sőt észre sem vettem, ami körülöttem olyas történt, mi éppen abba vágott, amiért én vagdalkoztam. S hogy, különösképpen, éppen Benedek Elek volt a művelője.

Benedek Elek akkor nemrég vette volt át az Ország-Világ képes hetilap szerkesztését, mely a tisztes és kissé vaskalaposan akadémikus Vasárnapi Újság helyében frissebb, maibb (már mint akkoribb), sőt budapestibb kívánt lenni. És Zeke (így becézték barátai Benedek Eleket, ki székely zekéjében jött volt fel falujából, hogy meghódítsa Budapestet) Zeke az Ország-Világot afféle magyar és budapesti Illustration képére formálta s hétről-hétre írta bele a chronique-okat Székely Huszár néven. Okosakat, formásakat és ha nem furcsa a szó: nagyvilágiakat. Ó: nem franciautánzatokat. Nem is elméskedéseket. Még kevésbé ledérségeket - ez a székely fi szemérmes volt és tiszta, mint ahogy szermérmesek s tiszták valának a legdicsőbb magyarok: Berzsenyi és Vörösmarty, Petőfi és Arany.

De a nagyvárosba felszakadt székely ember nem morcsoskodott, nem házsártoskodott s nem predikátorkodott. Teli mellel szítta azt az Európát, mely a nekilendülő csodavárosban tüdején kapta, s fajtájának, mely a zsidóval oly titokzatosan rokon: ez agyafúrtnak kikiáltott, csak hogy geniálisnak elismerni ne kelljen fajta minden beleélekező geniejével szítta, mondom, magába s lehelte magából a magyar újvilágot, a magyar fin de sičcle-t, a kilencvenes évek hajlatán. Ő, ő, a kis-baconi zeke vitte bele a magyar tárcá-ba, mi a világjárt Ágai Adolfnak, a tudós Tóth Bélának sem sikerült ennyire, a magyar falusi levegőnek a Párisból lengő atlanti szellővel való elvegyülését.

S ha ő maga tán csak ígéret volt: ott volt mellette a beteljesülés. Ambrus Zoltán. Ó, micsoda csoda volt ez a debreceni hajduba oltott normann hercegi profil, ahogy gyenge szőke szakállasan ott ült, tavaszi délutánokon, a Hungária-kávéház dunasori teraszán, és sugározta felénk, kis deákok és jogászok felé, kik a farács mögül lestük minden mozdulatát: Párist, Párist, Párist, ahonnan akkor tért volt vissza. S ki akkor kezdte meg a frissen alapított Magyar Hirlap-ban, melynél sem azelőtt, sem azóta nem íródott jobb magyar napilap, a folytatásosan megjelenő Midás Király-t, ezt a Rouge et Noir-i mód kétszakaszos stendhali s amellett budapesti és mindeddig legbűbájosabb magyar regényt.

A Székely Huszár krónikáival együtt hétről-hétre Ambrus Zoltán is írt, Május aláírással, chronique-okat az Ország-Világba, s az ország, a keleti kis ország, valóban a nyugati világba emelkedett e gyönyörűen nagyvilági magyar elmélkedésekkel. A Bessenyei György álma teljesedett be akkor: Páris a Rákos homokjában. Amit az Ország-Világ kezdett, azt aztán átvette, nagyobb hatalommal folytatta s döntő diadalra vitte A Hét, hová Ambrus Zoltán is áttelepedett s amely mögött az Ország-Világ lassanként elhalaványult, mint a hajnali csillag, mikor a nap felvöröslik. De a hajnal ez volt s pirkadását a Székely Huszár ujja írta a magyar firmamentomra.

Erről az irodalomtörténet nem tud, s akik ezen révén jutnak az ötödik fizetési osztályba s lesznek méltóságos urak s tankerületi főigazgatók a seminariumokban nem tanítják. Székely Huszár is, csöndes mosolylyal, újra felöltötte zekéjét, lett belőle mesemondó, Elek apó, vissza is vonult Kis-Baconba, ahol dolgozott és élt-éldegélt, mintha csak ő maga mesélte volna édes mesemondó szavával, amíg meg nem halt.

De a magyarok istene, ki a magasságos égből lelát a legkisebb székely faluba s számon tartja, kik az ő lelkét tartották magyarjaiban, följegyzi s nem felejti el. Benedek Elek ott volt az új, a nagy, az ízekre szedetten is pusztulhatatlan örökkévaló Magyarország alakítói között, s nemes ősz feje babérkoszorúsan kerül a magyar Pantheonba. Hogy most elment: mintha egy tiszta forrás, egy életes kút szívódnék vissza a székely bércek titkaiba.