Faj és művészet

Szerelmes nőknek a szokása, hogy kedvesükön, főleg ha ez valami ünnepibb alkalomra öltözötten lép eléjük, apró öltözködési vagy kozmetikai helyreigazításokat végeznek. Ez a rendezgető babrálás, ami tulajdonképen burkolt becézés s a testi meghittség játszi kiélvezése, természetesen nincs ellentétben azzal az alapérzéssel, hogy az így rendbehozott megjelenésű úr ugyancsak tetszik nekik.

Átfordítva mindazt, ami ebben a megállapításban testiekre vonatkozik, szellemiekre - körülbelül ilyesfélét szeretnék én Ignotus Faj és művészet cimű június elseji Nyugatbeli cikkén végezni. Nem elvi vitára, nem az Ignotus magisztrális fejtegetésének érdembeli korrektúrájára, hanem tisztán egy kis terminológiai zavar eloszlatására törekszem. Kicsi dolog ez s más időkben s más világban, mint a mai magyarországi, talán szóra se volna érdemes.

Ott azonban, ahol egyesek és irányzatok szándékosan meghamisítják egész sor szónak világszerte elfogadott értelmét, ahol legnagyobb nyugalommal nevezik demokráciának, haladásnak, szabadságnak, mindennek az ellenkezőjét, ahol egyes szavakkal mint bunkóval ütik fejbe az embereket, ott nagyon fontos, hogy legalább is a vezető szellemek tiszta, félreérthetetlen és összhangzatos ideológiával dolgozzanak.

Ma itt egész reakciós irányzatok élnek abból, hogy Ady olykor, mint ez egy lírai költőnél különben érthető is, kissé ziláltan és salakosan fejezte ki magát, vagy Jászi Oszkár néhányszor oda is potyogtatott néhány "zsidó" jelzőt, ahova egészen fölösleges volt. Mivel nem szeretném, ha Ignotus írásai is ilyen tévedések és ámítások kútfejévé válnának, azért írom ezt a néhány sort.

Nem tudom, melyik cikkemben írtam valami olyasmit, amit Ignotus így foglal össze: "arra a végre jut, hogy a fej homályosabb és kóválygóbb fogalom, semhogy politikát, jogot, közjogot lehetne rá építeni - az egyetlen terület, hol kategória vagy cinezura szerephez juthat a művészet" Bár én rendesen nem a művészet s főleg nem az irodalom világába szoktam utalni a rassz-szempontot uraló gondolkodást, hanem a nemiség, a párválasztás, a házasságkötés problémakörébe, azért nem lehetetlen, hogy valamely alkalommal a művészettel is szoros kapcsolatba hoztam.

Nem tudom, mikor írtam effélét, de az bizonyos, hogy ebben az esetben sem azt értettem faj, illetve fajta alatt, amit Ignotus ért, hanem amit ezen az utóbbi évtizedek rasszelméleti rohamainak hatása alatt minden félreértéstől irtózó írónak értenie kellene; faj alatt az egész emberiséget mint állatfajt, fajta vagy rassz alatt pedig ennek egy öröklődő testi-lelki alkatban megnyilatkozó válfaját. Amihez rögtön hozzáteszem, hogy nem tartom katasztrófának, ha valaki, aki nem természettudományos munkát ír, ezt a két szót össze is cseréli.

Ignotus ellenben - s itt kezdődik a hódolat- és szeretetteljes babrálás - majdnem mindig faj és fajta alatt egyaránt nemzetet és népet ért s ezt a négy fogalmat fesztelen pongyolasággal össze-vissza használja, cserefogalomként kezeli. Ignotus beszél francia, német, angol fajtákról, fajiságról s egy füst alatt a francia vagy német vagy magyar nemzethez való tartozásról is. Descarteson szerinte meglátszik, hogy francia fajtájú észből indul ki, a másikon, mert filozófiájában helyet juttat - igaz, hogy kissé szellős lakást: a megismerhetetlent - a hitnek is.

Goethe Faustját csak német fajtájú ember írhatta, Heine líráját és Börne publicisztikáját ellenben csak zsidó fajtájú, Lenau verseit, még ha ezek nádasokról és pusztai kocsmákról is szólnak, megint csak német fajtájú. S ugyanilyen természetű és terminológiájú megállapításokat olvasok Byronról, Swiftről, Wilderól és Shawról is. S aztán magyar költőkről: Berzsenyiről, Vörösmartyról, Petőfiről.

Mindez érdemileg aranyigazság, sőt zománcozott arany, mint minden, mit Ignotus páratlan tudása és még páratlanabb írásművészete elénk ontani szokott, csak éppen az a baja, hogy alkalmat ad a félreértésre, mert kissé hanyag a szóhasználata. Mi az, hogy francia fajtájú, vagy magyar fajú? Én azt hiszem, hogy Ignotus egyszerűen azt érti: francia és magyar.

S valóban, ha a faj és fajta szót tisztán csak a filozófiai szótárak értelmezése szerint fogjuk fel s egy csomó egyed bármiféle közös jegyeinek foglalatát látjuk bennök, akkor a franciáknak bizonyos közös vonásai, melyek őket franciákká teszik, valóban a francia fajt adják. Ilyen közös vonás azonban nem a hajszín, a koponyaforma, a vérösszetétel, - mivel ezek az öröklődő tulajdonságok minden nemzet egyedein nagyon különböző vegyületekben vannak jelen - hanem a nyelv s bizonyos szokások, kultúrformák s egy bizonyos életstílus.

---

Szerintem azonban az ilyesmik nem a fajta, a fajiság jegyei, - ha csak nem az előbbi értelemben - hanem a nemzeti mivoltnak vagy a népiségnek. A franciaság, németség, magyarság mind-mind ilyen jegyekből tevődik össze s nem fejformákból, szemszínekből, vérindekszekből. Heine például nemzetiségileg német volt, talán egy kis franciasággal vegyítetten, de hogy milyen fajtájú volt, azt nem tudom. Az, hogy valaki zsidó, az nem olyan egyszerű ügy, hogy azt lehetne mondani zsidó fajtájú.

A zsidók egyes csoportjainak van ugyan valami enyhe, közös antropológiai sajátosságuk, aminthogy van a mágnásoknak, sőt a proletárságnak is, de ez nem elég ahhoz, hogy fajtának volnának nevezhetők. Ha tehát valaki azon az alapon, amelyek Descartesról azt mondja, hogy francia fajtájú s Spencerről, hogy angol fajtáju volt, Heine fajtáját akarja megállapítani, akkor csak arra lyukadhat ki, hogy Heine német fajtájú volt. Én persze azt mondom mind a háromról, hogy ilyen vagy olyan nemzethez tartoztak. Mert szerintem fajta és faj egészen más világ, mint nemzet és nép.

Nem mondom, egyrészt a pongyolaságra joggal igényt tartó köznapi társalgás, másrészt a pontosság helyett inkább a szuggesztivitásra ilyesmivel szemben fontoskodás volna minden javítgatás. Az ideológusnak azonban gyémántfúróként kell áthatolnia az adatok merev kőzetén, fontos tehát, hogy élesen metszett és világos fogalmakkal dolgozzék.

Nagyon érdekes volna persze tudni, hogy milyen rasszu vagy rassz-összetételű volt Descartes vagy Spencer s keresni aztán eközött és filozófiájuk közt az összefüggést. Ez más volna, mint az az összefüggés, mely franciaságuk, illetve angolságuk s filozófiájuk közt fennáll. Az a rassz vagy rassz-összetétel, melyen az író egyénisége felépül, egyesítve karakteriológiai, pszichoanalitikai s más patológikus adatokkal, nagyban hozzájárulhat az író megértéséhez.

Hiszen a testi megjelenésnek, a nőkkel való viszonynak, az egész életstílusnak, de az író esetében, az írói stílusnak, a témaválasztási hajlamnak, a szociális szemléletnek is mind vannak gyökerei a rasszban, abban ugyanis, hogy valaki kistermetű vagy magas, szőke vagy barna, finom, disztingvált megjelenésű vagy közönséges, pórias, proletáros. Aki nemcsak az irodalmat ismeri, de az írókat is, az rég tudja ezt. Ily értelemben mondhattam én, hogy a "fajiság" művészi kategorizálás kiindulópontja lehet - de persze csak az így, helyesen felfogott fajiságra vonatkozó intuició vagy adatok alapján.

Petőfiről, akinek esete ebből a szempontból igen érdekes, szintén beszél Ignotus. A magyar köztudatban nincs benne annak a ténynek ismerte, ami pedig irodalomtörténetileg meg van állapítva, hogy ugyanis Petőfinek ismert ősei közt nem voltak szerbek. Petőfinek apja is a felvidékről származott, akárcsak anyja s mint Petrovitz telepedett le Kiskörösön, ahol a jegyző azzal az indokolással, hogy ez így magyarosabb.

Petrovicsnak írta be a nevét a községi lakosok névsorába. Érdekes adalék ez mellesleg arra vonatkozólag, hogy a magyarság hogyan érzett a különböző úgynevezett nemzetiségekkel szemben. Abban, hogy ez a községi jegyző egy ics végződésű szót magyarosabbnak tartott egy itz végződésűnél, benne van az átlagos magyarnak egész attitüde-je a szerbbel, illetve a szlovákkal vagy a csehvel szemben.

Mindennek azonban semmi igazi rasszjelentősége nincs. Petőfi szüleinek vagy nagyszüleinek egykori tótsága csak azt jelenti, hogy származása a tót népiségbe vezet vissza, az ilyesmi azonban nem őrködik, ez nem mond semmi döntőt Petőfi rasszösszetételére vonatkozólag. Ha ellenben nézem Petőfi festett arcképein a kiálló pofacsontokat, a pisze orrot, a merev hajzatot, a sárgás bőrszint s meggondolom, hogy sokan a mongoloidságban látják az igazi magyarságot, az ősmagyarságot, akkor az az ötletem támad, hogy a tót származású Petőfi volt ily értelemben talán a legmagyarabb költő, magyarabb, mint a teljesen európai arcvágású Csokonai, Berzsenyi vagy Vörösmarty.

Mert hiszen vannak mongoloid rassz-elemek a tótok, sőt a németek és franciák közt is, úgy, hogy mindig a mongoloidságot vagy turiniságot azonosítva a magyarsággal - amit én nem teszek - megtörténhetik, hogy egy magyar vidékre költözött s magyar nemzetíségűvé vált mongoloid "fajiságú" német vagy szláv család tagjai egyszerre "faji" fölénybe kerülnek az ősidők óta magyar nemzetiségű, de nem mondoloid vérségű magyarokkal szemben. Már amennyiben ez fölény!

Azokban, amiket most írtam, máris eljutottam ahhoz, amit itt demonstrálni akartam. Szerintem az a helyes, célszerű, konfuzióktól megóvó, ha a fajit és fajtát, akárcsak az állat- és növényvilágban, az öröklődő testi és lelki alkatra alkalmazzuk s mindazt, amit az ember nem örököl, hanem a környezetétől vesz át, a nyelvet, a kultúráját, a szokásait a nemzet és népiség fogalmai alá foglaljuk. Tudom nagyon jól, hogy ezt német vagy francia nyelven se veszik ilyen szigorúan. A franciák a race szót gyakran alkalmazzák néptörzsekre, nemzetiségekre.

Macedónia, ez számukra mélange des races, fajták keveréke, holott Páris s általában a legtöbb nagyváros sokkal inkább fajták keveréke, mint egy olyan primitív és zárt világ, mint Macedónia a nacionalités pedig azt jelenti náluk: állampolgárság. Az angolok is hanyagul használják a rassz szót. Az a zavar azonban, a mi náluk a faj és a fajta és a nemzet és nép összecserélése nyomán keletkezett, sehol sincs. Nálunk ugyanis azt a tájékozatlanságot és bizonytalanságot, amely e szavakra vonatkozólag máshol is fennáll, tudatosan kihasználja és fokozza a politikai ámítás.

Fontosnak tartom tehát, hogy az olyan írók, mint Ignotus, gondosan különválasszák ezt a két egészen külön síkokon, érvényes fogalompárt. Faj és fajta vagy rassz, ezek természettudományi, nép, nemzet, ezek szellemtudományi fogalmak. S mivel az esztétika, a kritika és publicisztika szellemtudományi területek, legjobb, ha csak igen óvatosan operál az ilyen természettudományos fogalmakkal. Ezt és semmi mást nem akartam megjegyezni Ignotus cikkére vonatkozólag.

Szász Zoltán