Ha konzervatív, ám legyen konzervatív. De legyen az. Őrizzen meg értékeket. És ha az újat akarótól kérlelhetetlen megköveteljük a tudást, mennyivel inkább kellene megkövetelnünk azoktól, akik egy rebbenésnyi újat sem hoznak, minden ötletet a régi meglévő skématárból szednek, de kevésbé veszik azt, ami a valamikori konzervatívok büszke tulajdona volt: a technikai tudást.
Igenis, meg kell mondani: elképesztő dilettantizmus dúl - kevés kivétellel - a legjobbnevű, hivatalos és magános megrendelésekkel legjobban elhalmozott szobrászaink körében is. Soknak a képessége nem haladja túl egy naturalisztikus portréfej megmintázásának feladatát. Mások érmet cizelálnak akkor is, mikor a feladat ötszörös embernagyság. Ismét mások, nagyravágyó cukrászlegények habcsók-látományaival hízlalják fantáziájukat és szinte kéjelegni látszanak az örömben, hogy a cukorparipán felismerni, hogy paripa, a cukoremberen, hogy ember, ha az a történelmi nagyság úgy is áll a lábán, mint a kirakatbábú, mielőtt helyrecsavarták golyóscsapágyra járó tagjait.
*
Tisza külső megjelenése szerint nem volt hérosz-típus, nem volt hadvezér, nem volt antik államférfi. Típusa volt a modern entellektüelnek. Kissé előrehajló feje, karcsú alakja, dolgozó homloka, elmélyedő szemüveges tekintete, tárgyilagos, szerényen energikus mozgása a modern entellektüelé volt. Nem állt neki jól a díszmagyar. A fekete zakkó volt az ő kosztümje.
Mindez sehogysem illik azok elképzelési körébe, aki számára a magyar, ha úr, okvetlen barokk díszmagyarban csillog, különben nem magyar s úr - vagy akik számára minden nemzeti hős antik ruházatban jár, ha csak valamit is ad jóhírére. Így jelenik meg előttünk e szobrokon Tisza, mintha épp most lovagolt volna haza a csatából s lendült volna le prüszkölő csataménje hátáról, vagy mintha épp most ajánlaná fel életét és vérét Mária Teréziának.
Pedig jól emlékszem Tisza ezredes fényképeire: nem volt nálánál keményebb, szerényebb, csukaszürkébb katona. Vagy pedig római rétori pózban jelenik meg előttünk, vagy mint egy antik isten, félmeztelen napfürdőzőn, esetleg párducfogaton, pálmaággal és lehetőleg szemüveggel. Hogy azért mégis meg lehessen ismerni.
*
Külön fejezetet érdemelne az avult szimbolumok kultusza. A Hungáriák, Viktóriák, Arkangyalok, Mártirságok, párducok, oroszlánok, sasok, jó és rossz géniuszok s egyéb apoteózis-rekvizitumok felvonulása. Hát aki nem érzi, hogy ez a divinus allegória-játék ízig-vérig barokk gondolkodáshoz s barokk korhoz kötött, annak úgyis hiába magyarázunk.
Sok pályázatnál azt sejtjük, hogy a szobrász lelkiismereti kötelességének tartotta, a drága pénzért - "ugyanazt díszesebb kivitelbenť"- megfelelő mennyiségű szárnyas alakkal s egyéb görög-szittya fattyakkal, sok emblémával, címerrel, koronával, pajzzsal, zászlóval, akantusszal, volutával és egyéb hatásos kellékkel felvonultatni. De még a jobb megoldások legtöbbje sem tudott elszakadni a mult század emlékszobrai avult skémájától.
A Tisza-pályázat eredménye tehát - egészen nagyjában - a jó konzervatív ízlést sem elégítheti ki. Mert ha - lemondva minden mai kritikai szemponttól - tisztán az Ťakadémikusť álláspontra helyezkedünk, be kell látnunk, hogy egyetlen pályamű sem állja ki az Ťeszmeiť és Ťformaiť követelményeket. Sehol sem jelenik meg Tisza, ahogy a nép ismerte, élni s halni látta vagy eszményesíti. Sem a reális, sem az ideális Tiszából nincs itt semmi sem. A Ťformať pedig diszharmonikus, hol túlhalmozott, hol sívár, hol hamis pátoszú, hol félszeg - kevés kivétellel.
*
Zalának pedig - jobban mondva a Zala-Orbán tervének - a zsüri szempontjából oda kellett adni a megbizatást, minden melléktekintettől függetlenül, mert: van benne - mindennek ellenére - művészi lendület. Azután: rutinos, tapasztalt rendezőkéz munkája. Azután: nincs benne technikai gikszer. Last not least: a sok pénzért megfelelően sokat mutat.
Főhibája azonban, hogy a pilonra helyezett sebzett oroszlán túlméretezett és elülnézetben egészen torz, amorf rövidülésben mutatkozik. Ha ezen a művész nem változtat, megpecsételi szobra sorsát. A felső rész kolosszális - elülről hozzá még formátlan - tömegei lidércnyomásként fognak súlyosodni az egyébként jól elhelyezett főalakon.
A többi terv közül elsősorban Beck Ö. Fülöpé érdemel méltatást. Beck ezuttal is pompás zárt plasztikájú figurákat mintázott, hüvös férfias erővel. Ám salgótarjáni remek Tisza-büsztje után, mely minden ízében portré, emlék, plasztika és élet, vitathatatlanabbat vártunk a maga nemzedékének legkiválóbb szobrászától. Stilizált főalakja részleteiben bármily kitünő szobor, még sem Tisza. Sem nem naturalisztikus, sem nem stilizált Tisza.
Ligeti munkájának főerénye az egyszerűség, az igénytelenség. Ám naturalizmusa sívár. Így is a legjobbak közé tartozik.
Szentgyörgyi főalakja igen sikerült: kemény és nyugodt, pátosz- és hamisságmentes, becsületes, komoly, ízléses munka. De architektúrája - s ez a főhiba - holt.
Moiret Ödön érdekes építészeti elképzelést adott, kert és architektúra egyesítését. A zárt ligetből hatalmasan nől ki a monumentális szoboralak. Jó elképzelés, artisztikus, eredeti fantázia alkotása, ám mégsem meggyőző, mert túlontúl teatrális.
A "modernséget" Cser Károly képviseli. Dícséretére legyen mondva: kevesebb koncessziót tesz, mint legutóbbi elpackázott hősi emlékművén. Ebben a szoborban van formaérzék, főalakjaiban pedig, ha nem is belső feszültség, de erőhatás.
*
Meg kellene barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a hőskultusznak ez a formája megbukott. És nálunk csak végletes módon bontakozik ki az, amit külföldön itt-ott a teljesítmények ízléses, artisztikus volta, a formamegoldások modernsége még takar: hogy kár ilyen nagyigényű szabadonálló szobrot állítani nagy embereinknek. A kor szelleme mást követel meg. Negatív bizonyíték: nincs egyetlen jó szabadtéri egyéni emlékmű. Nincs egy új forma sem, mely gyümölcsöző lehetőségeket rejtene. És bizonyára életképtelen, hazug, művészetellenes az, ami már a gründerévek idejében is efemernek bizonyult.
Lehetetlen, hogy a Tisza-zsüri ne érezte légyen, mennyire megbukott ez a pályázat. S lehetetlen, hogy a pályázó művészek közül az, aki művész, ne érezné ugyanezt, titokban, a szigorú önkritika perceiben. Mivel azonban a tapasztalat azt mutatta, hogy huzavonával s szűkebbkörű pályázattal mi sem érhető el, hát, Isten neki, odaadták a megbizatást annak, aki művész is, jó név és majdnem a legjobb pályamunkát adta be, a díjakat pedig nagyobbrészt azok között osztották ki, akiknek díj - nem is minden esetben érdemtelenül - eo ipso jár.
A fiatalok hiányoztak. Talán jó is, mert így legalább nem okozták azt a csalódást, mint az Ady-pályázatnál.
*
Lesz tehát Tisza-szobrunk s ez mit sem változtat azon a tényen, hogy ezzel ugyan Tiszának nem lesz szobra.
