|
Az igazság a népiesség körül 3.
3.
Megtudjuk, hogy Ráth Mátyás szerint a népdalokat szegénységünk miatt, Révai Miklós szerint e dalok művészi értéke, Virág Benedek szerint a néprajzi érdekességük miatt kell megbecsülnünk, Kultsár István a Nemzeti Költő tehetségnek bizonyítékait látja bennök, Toldy Ferenc azért szeretné, ha a költők népdalokat írnának, hogy a népet ellásák saját dalainál jobb, de azokhoz hasonló énekszövegekkel.
Bajza József, mint a naiv költészet egyik ágát értékeli a nép poézisét, nem pedig mint a nemzetileg naivét, Petőfi, mint tudjuk, a nép vigasztalása és uralomra juttatása érdekében törekedett a népies költő dicsőségére, Arany és Gyulai az általános érthetőség, a minél szélesebb rétegekhez szólni tudás eszközeit remélte ellesni a népköltészettől.
Száz esztendő alatt Dugonics András az egyetlen, aki a népiest kész összekeverni a régivel és ősmagyarossal, s egyedül Kölcsey óhajtja a népköltészetet valamiféle reakcióra felhasználni a műköltészettel szemben, abban a hitben élvén, hogy a "valódi nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni". Azt hiszem, kissé merész egyszerűsítése a dolgoknak, ha Horváth ezt a sokféle felfogást a "faji hagyományokhoz való visszatérés" közös nevezőjére hozza.
Nem, a népköltészet hódolói, egy-két kivételtől eltekintve, nem a tiszta magyar szemlélet példáit keresték a népdalokban. Lehettek ugyan idők - ilyen időben szólalt meg Kölcsey -, mikor irodalmunk annyira gyökértelenül tengett görög-latin auktorokkal telizsúfolt könyvtárszobák levegőjében, hogy mellette valóban csak népköltészetünk őrizte egy viszonylag nemzetibb művészet emlékeit.
A népi reakció ilyenkor bizonyára jogos és egészséges volt. De micsoda jogosultsága maradt egy ilyen érvelésnek manapság? Ki merne olyan szegénységi bizonyítványt kiállítani művelődésünkről, hogy az még mindig nem termett, semmi nemzeti jellegüt, s hogy aki magyar nemzeti irányban keres ihletet, ezt még mindig a népköltészet alkotásain találhatja meg csupán?
Mi jogon merné valaki azt állítani, hogy a magyarság határai véget érnek a parasztság területén? vagy ha egy Zrinyi Miklóst, egy Kemény Zsigmondot nem rekesztenek ki a magyarságból, mi jogon tennék meg ezt a többi nem-paraszt rend ivadékaival? Jaj volna a magyarságnak, ha igazuk volna azoknak, akik a népet és a nemzetet azonosítják. A város oly rohamosan nyeli el a népet s annak művelődését a parasztság és kultúrája oly végérvényesen elvesztette jelentőségét s feltámadása minden reményét, hogy aki csak a parasztságban hajlandó meglátni a magyarságot, az akár megkondíthatná már a harangot nemzete fölött, - ha ugyan nemzete ki nem nevetné a harangozót.
4.
E szavak igen kétessé teszik a jogcímet, amellyel konzervatívjeink Aranyra, mint a "népies-nemzeti" költészet főképviselőjére szoktak hivatkozni. De a "Toldi" költője meglepően hamar beéri a népiességgel, mint átmenettel is. A forradalom után Petőfi megszentelt neve sem tudja őt megtartani többé a népiességnek oly mámoros túlbecsülése mellett, amilyet nagy barátja a negyvenes években harsányan hirdetett. "Divat volt az egész (népiesség) - írja föntebb említett hátrahagyott vázlatában -: kapcsolatban a népboldogítás eszméjével. Az, mint az korszerütlenné lett, úgy a népiesség is".
Achille Millienről írt kritikájában pedig e kiábrándult sorokat találjuk: "A költő felhagy eszerint a törekvéssel, hogy minél nagyobb sokaságnak tetsző dolgokat írjon: célja... egyedül a szép felé irányul; ha egyszerű, nem azért az, hogy fű-fa által érthető legyen, hanem, mert egyszerű eszközökkel hatni tudni erőnek a jele s az egyszerű szép annál szebb". Itt szeretnék rámutatni, mily kétessé válik e sorok fényében az a közfelfogás, hogy a "népies-nemzeties" költészet egész a 20. század elejéig, Ady fellépéséig uralkodott.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy Tompa sem vállalja a "népies költő" címét (l. 1848. márc. 2-án Aranyhoz írt levelét.) Gyulai pedig híres Petőfi-tanulmányában egyebek közt a következő bátor és józan kijelentést teszi: "Hitté lőn, hogy mindaz, mi a nép száján forog, már költészetbe való, minden népdal egy-egy remekmű s minden szeszély a nép-nemzeti geniusz szökelése: mintha a népnél nem volna annyi ízléstelenség, mint a nem-népnél, mintha népdal nem volna annyi rossz, mint nem-népdal s a kunyhónak nem volna meg a maga hóbortja, mint a szalonnak". Igazán úgy látszik, mintha a népies-nemzeti irodalom félszázados uralma inkább egyes irodalomtörténészek képzeletében élne csak.
Az új magyar irodalom sokkal több szép példát szolgáltat a költői irracionalitásra, mint a népdalok. Persze vannak ma, akiknek minden gyanús, amiben valami műveltséget szimatolnak meg s akik ép ezért kizárólag csak félállati sikolyok előtt óhajtanának hasra esni. A szent irracionalitás e rajongói, akik ha megharagszanak, azzal sértegetik egymást, hogy: "racionalista, huh!" ne feledjék el, hogy ha következetesek, a népköltészetnél sincs joguk megállni (hiszen ez is aránylag magas műveltségi fokon jön létre), nem állapodhatnak meg előbb, mint a legkezdetlegesebb néger-törzsek dalainál.
5.
Ma ott tartunk, hogy csak az az öntudatlan diszkrét népiesség elviselhető számunkra, amely - bár egy ellenkező helyzet, éppen a parasztságtól való teljes elszakadásunk következtében - irodalmunk első századaiban, a nemesség és a nép együttélése idején volt megfigyelhető. Mihelyt egy csipetnyivel több népiesség van valakinek a stílusában, mihelyt öntudatlanból hangsúlyozottá válik, a hatás visszájára fordul: egyszerű életmegnyilvánulásként akar hatni és szerepjátszás benyomását teszi, kendőzetlen meztelen megmutatkozásként akar hatni és úgy hat, mintha a költő jelmezt húzott volna magára.
Nem is lehet máskép; nyelvünknek még a népi nyelv a törzse, de az már csaknem szociológiai lehetetlenség, hogy a városi polgár versolvasás közben azonosulni tudjon egy költővel, aki a hirhedt párhuzamos természeti képpel kezdi a verset s azt mondja a szerelmesének: "hej, angyalom". Az olvasó csodálkozva néz a különös poétára, akinek elképzelt alakján mintha borjúszájú ing, ráncos gatya s kalapján árvalányhaj lengene.
Nincs mit tenni: a népiesség exotikum lett számunkra! Kultusza a múltban olykor szükséges és termékeny tévedés volt, ma csak kárt okozna az erőltetése. Hiába ültetik arany trónra: mindnyájan érezzük, a nagy Szolimán halott.
Klebelsberg Kuno egy meglehetős feltűnést keltett cikkében azt írta a minap, hogy a megtámadott magyar népi őseredetiség érdekében Magyarország összes oktatóihoz, különösen a néptanítókhoz legközelebb újabb körlevéllel fordul, amelyben buzdítani akar "népies költők rendszeres olvastatására, nemcsak az iskolákban, hanem a népkönyvtárak révén a felnőtteknél is".
Mennyire örült volna Kölcsey száz évvel ezelőtt, ha az ő korában beszélt volna így egy magyar kultuszminiszter!... Semmi kifogásunk ellene, ha az Uj Barázdát népies stílusban írják a kisgazdák számára, de a győzelmes városi műveltség, amely virulóbb erőben van, mint valaha s egy beláthatatlan nagy jövő előtt áll, nem tanulhat életet a haldokló parasztkultúrától.
Komlós Aladár |