|
Ady Endre édesapja
Az érmindszenti Ady-kúria öreg gazdája, a XX. század legnagyobb magyar költőjének édesapja, diósadi és lelei Ady Lőrinc, hosszú betegeskedés után 1929 április 22-én befejezte munkás életét. Kemény, maga lábán álló, egész férfi volt ez a zömök, erős, szélesvállú, sűrű üstökű magyar, aki a nagy fiára való gondolás nélkül is magára húzta az ember szemét. Mikor 1924-ben, ötvenéves házassági évfordulója idején, több napot töltöttem Érmindszenten, hamarosan megtapasztalhattam: az öregúr nem nagy ügyet vet rá, hogy ő egy nagyon híres költőnek az apja.
Az ő nagy fia csak fia maradt számára, ezért mondogatta róla nem egyszer, fia tisztelői-hívei társaságában, csúfolódó-féle hangon: "a ti költőtök". Így mutatta be apját maga Ady Endre is előttem; egyszer nagymulatva beszélte el, milyen gúnyosan kacagott felé "Ady Lőrinc", amikor ő így szólt hozzá: "vagyok én olyan költő, mint Arany János". Persze, Arany verseihez se igen lehetett sokkal több köze az öregnek, mint a fiáéihoz, de azon a vakmerőségen mégis csak meg kellett ütköznie, hogy az ő fia ilyen bolondot merjen mondani a saját édesapja szemibe.
És aztán, bizony, ennek a konok magyarnak is láttam egyszer a kipirult arcát és a kibugyogó könnyeit, amikor Zilahon, életpárja oldalán, az ő ünneplésükre rendezett matinén, egy nagy művésznő interpretálásában, végig kellett hallgatnia a fia tízegynéhány versét. Bár azt hiszem, hogy amidőn komor arccal és restelkedve elfordult a rajtaakadt szemek elől, már túl is esett a ránézve szokatlan meghatottságon s talán éppen az juthatott az eszébe, vajjon azok a bitang "tolvajť"cselédek odahaza elvégzik-e a dolgukat a ház körül, a kertben és az istállóban, ahogy az nekik meg volt parancsolva.
Utitársai, legnagyobbrészt erdélyi írók, Ady Endréről, a verseiről beszélgettek, az öreg Ady Lőrinc csak hallgatott s a vasút ablakából látszólag érdektelenül nézegetett kifelé a nyári mezőkre. Egyszer csak nagykeserűen így szólalt meg, inkább magához szólva, mint a társasághoz: "milyen szép itt a krumpli, Mindszenten e' se sikerült". Ha az ember csak valami keveset is ad az öröklékenységre, nem lehet-e arra gondolni, hogy Ady nagypátoszú s mindenbe beleütköző forradalmisága egy megnemesedett formája az öreg Ady örök elégedetlenségének, ami különben gyakori tulajdonsága a magyar parasztnak is.
Az öregnek s az ő szavát sokat hallott Ady Endrének ez a beszéd- és gondolkozásmódja szintén gyökeresen magyar népi sajátság. A magyar paraszt is szereti beszédében a "körmönfontságot", a meglepő képet, amelynek értelmét szinte talányként kell kihámozni a szavak burkából s általában öröme telik a rejtélyes, minden kótyomfitty embertől meg nem érthető szólásokban.
Jókai is, mások is, a mai etnografusok közül is sokan, sok efféle népi mondást gyüjtöttek össze. Legény legyen a talpán, aki ezeket a szeszélyes kényű magyar szó- és gondolatjátékokat hamarosan meg tudja fejteni. - Nem mondom, hogy ez az apai és magyar népi juss elegendő magyarázata volna Ady képes beszédének és szimbolikájának, de mindenkép figyelembeveendő adalék Ady költői stílusának pszichológiájához.
Apjához írja azt a gyönyörű váradi levelét, amelyben először ad számot a maga cserben nem hagyható írói hivatásáról, mintegy igazolva, mentegetve magát apja előtt, hogy '"nem szerezhet becsületet az elkoldusodott diósadi Adyaknak", ahogy azt az édesapja szerette volna (Levél az apámhoz, Nagyváradi Napló, 1903 március 1.). Később büszkélkedik az apja "komikus fiatalságával" és "nagyszerű úr" voltával, "zabolázhatatlan, igaz és természetes, ősi és zsarnok" magyarságával (Levele Kabos Edéhez, Érdekes Újság, 1913.). Hű portréját mutatja be az apjának diákélete egy szomorú fordulóján: "Az apám vitt el az orvoshoz.
A kemény, nyers és vad ember, akinek az apai gyöngédségét sohse éreztem, kutató forrósággal, aggodalommal nézett reám... Keresett az ő kis és éles szótárából lágy és sejtető szavakat... reszkető hangon, de fontoskodva citálta az orvos szavait: Gyenge az idegrendszered. Nem vigyáztunk rád..." (Párisi levelek, Budapesti Napló, 1904 április 3.). Jól ismert Ady röviden-élesen odavetett pár szava az apjáról és egyben magáról is:
"Az apám.... vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam... Két nyakas, magyar kálvinista, Miként az Idő, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem..." Majd újra más apai jellemvonásról lebbenti fel a fátylat a költő-fiú, csak másfél verssor az egész és mégis a szépség fényében villan meg benne az öreg Ady: "jön, jön a december, Fedjük be a rózsát édesapám". Magam előtt látom a virágszerető, titkos gyöngédségű falusi magányú gazdát, aki félti a virágot a téltől s aki azon az említett 1924-iki nyáron kora reggelenkint előttem is el-elbajlódgatott a rózsatőkkel és rózsákkal s egyszer jó falusias durva kiszólással támadt rá az ügyetlen udvari cselédlányra: "hogy... ölelt volna meg a kondás, hát hogy bánsz evvel a virággal?"
És ott van még a felejthetetlenül szép Nagy sírkertet mérünk c. verse, melyben a család sírkertjét mérő szegény apa temetői gondját, családi szomorúságát sírja el a költő: "Két fia van és velük elvész E dús kis földnek kis családja, Minden és minden. Hát négy sír lesz itt csak a termés?"
A sok gond, szomorúság, búslakodás megtörte szegényt s egy gyors aggkori tüdővész hamarosan elvégezte, ami még hátra volt. Szegény öreg szilágyi magyar alighanem hű maradt magához és stílusosan, végig elégedetlenkedve és dohogva lépett át a túli életbe, pedig legalább utolsó óráiban megnyugodhatott volna: kiválasztott edénye volt a Végzetnek, általa nemcsak a magyarságnak, hanem az egész emberiségnek egyik legnagyobb költője nyert életet.
Földessygyula |