Kétségtelen, hogy a nyugateurópai művészet centrális területei a meghosszabbított Rajna-vonal köré csoportosulnak. Ha Basel köré a Basel-Firenze-rádiusszal kört vonunk, egészen nagyjában megkapjuk azt a területet, ahol a nyugateurópai művészet döntő tényei lejátszódtak.
Anglia, Spanyolország, Olaszország többi része, de Skandinávia, Irország, Kelet-Poroszország, Lengyelország, Csehország, Magyarország is megannyi fontos művészettörténeti terület, de jelentősége a fejlődés fővonalainak szempontjából eltörpül a Firenze - Provence - Rouen - Gent - Rajna-torkollat - Halle - Passau - Velence-körrel szemben. E körön belül pedig Páris ismételten volt a döntő tényező. Különösképen az a 19. század művészetében.
Indokolt tehát a modern művészet fejlődését Páris szemszögéből tekinteni, Németországot a második helyre állítani, Spanyolország és Anglia művészetének mozgalomindító mozzanatait Goyára, illetve a tájfestőkre korlátozni és minden egyéb terület művészetét többé-kevésbé periferikus jelenségnek látni.
Henri Focillon hatalmas anyagot felölelő kétkötetes és több mint 1000 oldalas munkája terjedelmének nagyobb részét a francia festészetnek szenteli, s ezen nem is akadunk meg. Ami ebben az oly jelentős erényekkel ékeskedő munkában a kifogásolható, az inkább abban a nemzeti elfogultságban rejlik, melyet a kiváló egyéniségű Focillon minden liberalizmusa ellenére sem tud levetni. Különösen a németek ellen elfogult, és bár több helyütt ragyogóan írja körül a német lélek jellegzetességét, mindenütt átérezni, hogy számára a teutonizmus engesztelhetetlenül idegen marad. Össze kell például hasonlítani, hogyan méltányolja a belga Stevenst és hogyan a német Leiblt.
Mily magas elragadtatással kíséri a belga művész fölületesebb gesztusait és mily értetlenül zárkózik el a germán óriás legértékesebb küzdelmei elől. Vagy hogy mily himnikus hangnemben dicsőíti a mégis csak másodrendű francia Denis alkotásait. Ha Feuerbachhal, Böcklinnel, Hodlerrel szemben elzárkózik, ez érthető, hisz itt valóban úgyszólván német magánüggyel állunk szemben. De ha például a német romantika legjellegzetesebb teljesítményét Richter gyermek-illusztrációiban látja, akkor megint csak nacionalista elfogultságát kell megállapítanunk. A legértetlenebbül áll a német modernekkel szemben, és olyan nevek hiányoznak könyvéből, mint Kandinsky, Marc, Klee, Kokoschka stb.
Velünk, magyarokkal, az első kötetben csínján bánik. Szinyey-Merse és Paál László elismerésére meleg, szép szavakat talál. Ha Szinyeiről azt mondja, hogy "nem messze áll az 1863-as csoporttól" (Manet-kör) és körülbelül Bazille-al helyezi egy fokra, úgy ennél elismerőbb megállapításra nem is kell igényt tartanunk. Megdöbbentő azonban tájékozatlansága jelen művészetünkkel szemben, amikor az egyetlen név, melyet az összes élők között említ: Benedek Péteré!
Ezzel szemben a kisántánt országai, de különösen Románia művészetének méltatására hosszú oldalakat szentel. Bevallom, a román művészetet egy-két Párisba szakadt képviselőjén kívül nem ismerem. De az a két-három reprodukció, mellyel Focillon a román művészet nagyszerű teljesítményeit kívánja igazolni, oly vidékies és jelentéktelen, hogy ismét csak csodálkoznunk kell a politikai elfogultság ily mértékén. Magyarázatul, de nem mentségül szolgál, hogy Focillon az egyetlen idegennyelvű könyvet, melynek tárgya a modern magyar művészet, Kállai Ernőét, nem ismeri.
Abból, ami a könyv szerkezeti részében még ezen felül kifogásolható, csak egy valamire utalok. Míg a francia festészet tárgyalásánál bizonyos fejlődéstörténeti főszempontokat érvényesít, úgy az idegen művészeteknél a faji jelleget domborítja ki vagy keresi. Innen a munka ideológikus stílusának bizonyos egyenetlensége.
Nem is a szerkesztés Focillon főerőssége, sem a fogalmak definiciója, hanem az analízis, az egyéni teljesítmények méltánylása. Ezerszínű, csobogó, amellett pregnáns stílusa, rajongóan odaadó elmélyedése, a művészi jelenségek brilliáns és sokoldalú megvilágítása olyan maradéktalanul gyönyörködtető, élvezetes olvasmánnyá avatja a két vaskos kötet közül az elsőt és a második első felét, amilyen kevés akad a művészettörténelemben. A legmodernebb művészettel szemben tanácstalanabb; már Cézanne-analízise is elárulja, hogy e nagy korszakhatároló művész Jánus-fejének csak hátrafelé forduló arcát szereti látni.
Mindent egybevetve: Focillon hatalmas munkája, mely sok ezer nevet felölel, elsősorban nem tankönyv és nem kézikönyv, hanem olvasmány. Eszmerendező és eszmealkotó jelentősége csekély, ellenben mint esztétikai teljesítmény kimeríthetetlen szépségű.
