Az írástudók árulása - Levél Babits Mihályhoz

Levél Babits Mihályhoz
1.

Kedves Barátom!

Engedd meg, hogy megpróbáljam a nagyobb világosság kedvéért nehány szisztematikus szempont segítségével megközelíteni azokat a rendkívül fontos problémákat, melyeket dolgozatodban oly szenvedélyes hévvel, az igaz írástudó bátorságával és e bátorság prófétai következetességével lelkiismeretünk felelőssége elé állítottál.

A szellemi fejlődés egész újabb korszakában árulók lettek az írástudók, mondod, az emberi szellem letéteményesei, a szellem principiumának képviselői az élet anyagi erőivel szemben, - ők, az emberiség lelkiismerete ép azt árulták el, aminek hivatott őrei, a szellemiséget s ahelyett, hogy sohase szünő erővel folytatnák azt a majdnem kilátástalannak látszó harcot, az igazság és erkölcs nagy ideáljait mint gátak védeni az immorális és vak élet áradatai ellen, maguk is a nyers erők szolgálatába állították szellemüket s csak növelik a viharok erejét, növelik a kaoszt, mely lassanként így az egész szellemi életet elönti. A filozófusok elárulták a szellem fensőségében való hitet, - az erkölcs kutatói bebizonyították minden erkölcsi igazság relatív voltát, - a művészek feláldozták a szépséget egy aktivitás idoljáért, mely nem az ő feladatuk s propagálóivá váltak az élet minél közvetlenebb és nyersebb kiélésének.

Nem hiszem, hogy így van s nem hiszem, hogy a történeti bizonyítékok, melyeket fölsorakoztatsz, bizonyító erejűek. S rá kell mutatnom arra, hogy az erkölcsök relatív voltának kutatása éppen abból a törekvésből kapja minden erejét, megmutatni, hogy az erkölcsi gondolkodás az emberi lélek egyetemes és alapvető eleme. Hogy a művészek, kik tehetségüket egy aktivitás szolgálatába állítják, legmélyebb erkölcsi meggyőződésből teszik, olyannyira fanatikusan, hogy a fantázia egyéni jogosultságát is tagadva, a viziót az emberi fejlődés és csak a tökéletesbülés szolgálatába akarják állítani. Ezek az egyes jelenségek azonban nem bizonyító erejűek.

Lényeges ellenvetésem gondolatmeneted ellen, hogy az bizonyítóerejét két előzetesen elfogadott, ha tételesen ki nem is mondott meggyőződésből meríti, melyek elfogadhatatlanok számomra. Az egyik meggyőződés, hogy az emberi szellem fensőbbségét és helyzetét az emberi életben csak a tradicionális racionalisztikus idealizmus garantálja, a másik, hogy ennek megfelelően, az irodalom, mely valódi rendeltetésének megfelel, csak a klasszikus irodalmi ideálnak megfelelő irodalom lehet.

---

Első alapvető meggyőződésed jele, hogy a szellem racionális képességeinek autonómiáját véded, az igazságok örök, minden időre és minden korra egyetemes érvényességet, hogy ezen örök igazságokat szinte tételeknek tekinted, oly tételeknek, melyeket az emberi ész a tiszta spekuláció útján nyer s teoretikus beláthatóságuk révén teljesen megtámadhatatlanná tesz. E tételek szerinted azok, melyek az emberi együttélést az igazságosság, erkölcs és méltányosság szellemében szabályozzák, - ők a nagy szempontok, melyekre függesztenünk kell szemeinket, hogy az egyes életkörülmények iránytalanságában és vakságában el ne tévedjünk.

Ők fejezik ki legteljesebb lehetőségeinket, ők a nagy elvek, melyek szemelőtt tartása kizárja, hogy életelhatározásaink ad hoc történjenek, - s ők a szilárd pontok, sub specie aeternitatis, - mik változhatatlanul állva életünk muló árnyékai felett, még akkor is egy jobb jövő biztosítékai, ha lábaink botladozva egészen más irányban mozognak, mint amelyeket a horizontjaink végtelenségében égő látomásaink mutatnak.

Másik meggyőződésed jele, hogy a művészi fantáziát ezen tételeknek alárendeled, a művészt helyzeténél fogva közelebb hozod a tételekhez; ő e légtelenebb levegő madara, közelebbről ismeri az emberi szellem örök csúcsait s feladata, hogy hírt mondjon felőlük. A költészet praktikus feladata ugyanaz, mint Orpheusé: a műgond, harmónia, ritmus, a vizió melódikus tagoltsága elringatja a szenvedélyeket és indulatokat, tisztábbá teszi a lelket s fogékonyabbá az Igazság, Jóság és Szépség nagy gondolatainak befogadására.

A követelményekben teljesen egyetértek veled. De nem értek egyet a superstitiokban. Azt szeretném bebizonyítani, hogy ép a dogmatikus tételekben való bízás, az idealizmus kész rendszerének vállalása az oka annak, ha az igazság és erkölcs eleven uralma megszünik. Hogy elszakadunk éppen akkor a tradiciótól, ha nem azt tesszük, amit az emberiség szellemi multjának nagy alakjai mindig tettek: saját erőnkből, saját adott szituációnkból törekedni életünk törvényszerűségeinek s azok összefüggéseinek megértésére.

A tradició igaz tisztelete éppen az: tisztelni és követni azt a magatartást, melyet nagy elődeink elfoglaltak. Az igazi Aristotelizmus például nem az: Aristoteles tételeit lélektelenül ismételni, hanem vállalni újra azt az önzetlen érdeklődést, egyszerű és határozott elmélyülést, a problémákkal való elfogulatlan bánnitudást és azt a kemény elhatározottságot minden emberi kérdésnek a végére járni, mely Aristoteles szellemi karakterét mindenki máséval összehasonlíthatatlanná teszi.

Azt szeretném bebizonyítani, hogy nem akkor élünk a történelemben, ha a történeti multat feleleveníteni igyekszünk, hanem, ha egész radikálisan kezünkbe vesszük saját életünk lehetőségeit, melyek úgyis történeti voltunkban gyökereznek s igyekszünk őket minél teljesebben megérteni. E célból szeretném nehány szóval azt a kérdést érinteni, mily viszonyban állanak egymással igazság és élet.

Szilasi Vilmos