A KUT kiállítása a Nemzeti Szalonban

Egy művészi mozgalom újdonsága a történelmi fejlődés szempontjából általában kvalitást jelent. Erre tanít a művészettörténet, hogy annak az értékelésnek volt igaza, mely az új mozgalom mellé állt és az tévedett, mely az új állásfoglalásban a művészet dekadenciáját látta. A tizenkilencedik és huszadik századra nézve azonban ez a megállapítás csak bizonyos korlátozással érvényes.

Az utolsó században nem minden mozgalom nyomott latba a történelmi fejlődés szempontjából, még kevésbé az abszolut értékelés magaslatáról tekintve. Az a tény, hogy egy uj mozgalom ellen eleinte opponálnak, még nem lehet kvalitásának kritériuma. Példaképpen az u. n. romantikus históriafestést emlitem (Delaroche, Gallait) vagy, még közelebb fekvő példaképpen, a pointillizmust, amely, ma már megállapíthatjuk, a tehetségeket inkább hátráltatta, semhogy elősegítette volna.

Egy mozgalom, egy "izmus" ujdonsága nem abszolut kvalitás. De tény, hogy a művészettörténetileg nagy alkotások mindig az újítóknak köszönhetők és - hisz ez már közhely - az epigonok nemcsak a történelmi fejlődés, hanem az abszolut értékelés számára is jelentéktelenek. Biztos tehát, hogy a magyar művészet jövendő marsalljai ott sorakoznak a KUT és a többi - kevésbé népes és jelentős - haladó szellemű társaságok hadában. Ezt a következtetést csak alátámasztja a KUT legújabb kiállításának komoly kvalitása és pezsdítő frissesége.

Emellett a törekvések különneműsége szédítő és hátráltatja az elmélyedést és zavarja az összképet. És a rendezés sem áll mindenütt a szemlélet tisztázásának szolgálatában. Felejthetetlenül kényelmetlen élmény például Bortnyik és Egry képeit egymás mellett lógni látni, éppen mindkettejük egyéni kiválósága miatt. De más hiba is történt. A nagy terem felét olyan képek töltik meg, melyeknek nemcsak mérete kicsi, de melyek intím hatásuknál fogva a melléktermekbe kívánkoztak volna.

A melléktermekben viszont nem egy helyütt nagy teret követelő vásznak szoronganak egymás mellett. És mivel a rendezés kritikájánál tartunk, nem hallgathatjuk el a Nemzeti Szalon lehetetlen szokását, hogy a 4-5 négyzetcentiméternyi katalógusszámot a képek belső sarkába illeszti. Ez a Szalon némely kiállításánál, amikor jobb, mennél kevesebbet látni a képekből, nem zavar, de zavar különösen olyan képeknél, melyek kiegyensúlyozott szerkezettel vannak felépítve. Érdemes erre a látszólagos bagatellre szót vesztegetni, mert világosan bizonyítja, mennyire elvesztette korunk az elmélyedő szemlélet érzékét.

*

---

A legnépesebb csoportot még mindig a dinamikus szín- és fényfestők alkotják: Kernstok buja-tarka, életörömös tömegjeleneteivel, Márffy pár ragyogó finom és erős kis vászonnal, melyek közül új, zárt stílusát csak egy figurás táj képviseli; Egry misztikus látományaival; Aba-Novák zsíros, kissé lármás tájaival; Novotny, aki önuralommal patetikus és pátoszát színültig tölti meg férfias erővel; Szobotka, aki minden geometrikus racionalizálás mellett még mindig vérbeli impresszionista; Einczinger és Tipary, akik még fokozottabban helyezik festői ösztönük fölé a geometrikus elvet; Lehel Mária, aki ízléssel és gráciával bontja fel a képet, egymásmellé vetített kontúrra, szín- és fényfoltra.

Ide tartoznak a sötét tónus hangulatosai: Bernáth, aki homályból hozza ki a fényt, Gráber Margit, aki két izmos, tónusban, színben jól összetartott csendéletet állít ki, Perlrott-Csaba, akinek egyik csendélete hasonlóan szép, a már-már elernyedő Czóbel; két érdekes grafikus: Sebők Margit és Kolozsváry; végül egy szobrász, Mészáros, aki portréfejeit és egy akt-torzóját roppant finom, mozgalmas intím élettel tölti meg. Némileg ezzel a csoporttal tart rokonságot Simon György három higgadtan romantikus, mélyérzésű képével.

Tiszta, világos színre, nyugodt, kiegyenlített kompozicióra törekednek: Kmetty, kinek új stílusa ugyanoly erőteljes, mint finom; Cselényi-Walleshausen, akinek képei üdítően derűsek és a még mindig kissé bizonytalan Korda Vince.

Az összefogott, síkszerű formák kompoziciója egy másik csoport programmja: Berény-é, aki mesterien lehiggadt képeivel szilárd nyugodtságot, tompa színeivel derűs harmóniát áraszt, Vörös Gézáé, aki érzelmesen fest dekadens hajlású, élesen körvonalazott figurákat, Kiss Vilmáé, akinek nagyértékű színbeli és formai expresszív erejét bizonyos modorosság téríti le útjáról, Ferenczy Noémié, aki az eleven csend mestere.

Ide tartozik a szobrászok egy csoportja: Medgyessy, akinek formáit őserejű ritmus és tömbszerűség jellemzi; a kora-gótizáló Földes Lenke, a kissé üresen egyiptizáló Csáky és egy új ember, Székessy Zoltán, aki aktjait erőteljes összefoglaló látással és vérbeli szobrászi tudással mintázza. Klasszikusabb ideálokat követnek: Ferenczy Béni, akinek elsőrendű kis plakettkollekcióját látjuk, és Csorba, aki ismét pár szép, markáns portréval szerepel.

A mély tér elemeinek kihasználása és a fantáziás dekoráció határozza meg Kozma Lajos építészetét. Kár, hogy csak pár fogyatékos fénykép ad némi halvány impressziót legújabb, úgy látszik, igen jelentős alkotásairól. Mély térrel és vonaldekorációval dolgozik Farkasházy egy pompás aktrajzával, míg Radnai Margit dekoratív kerámikus elbájoló egyéni ízzel primitívkedik.

A mozgalmas expresszionizmus követőihez látszik két érdekes képével csatlakozni Bor Pál. Vízióban lenyügöző, színben fáradt Derkovits két kompoziciója. Schönberger ernyedt, érzelgős művész, aki érzékeny olvadékonyságát ellensúlyozza az őskubizmus receptének követésével. Ide tartozik Kádár két régebbi Chagall-os képe és ide a festői-dekoratív (és nem konstruktív!), szeszélyes tehetségében szépen kibontakozó Hincz Gyula.

Egyike a legfontosabb csoportoknak, látszatra talán a legmaibb: az "új tér- és formaalkotók" -é. E csoport exponense legalább is két konstruktivista építész: Ligeti Pál és Molnár Farkas, azután Bortnyik Sándor négy képével. E törekvés problémája a három dimenzió teljes kiaknázása és a szilárdan elhatárolt tömegek szigorúan statikus egyensúlya. Az egyensúly, a testi zártság, a tiszta és csak a mintázás logikája szerint árnyalt színek kiegyenlítése naivan hangsúlyozódik ki, különösen Bortnyik képeiben és a merő ellentéte felé tör annak a pikánsan játszi hangulatnak, amit például Lehel Mária szeszélyesen szétbontott formáival elér.

A diszkrepancia e két ellentét között sokkal nagyobb, mint amekkora Fragonard és David között volt. "Világrendőr" Bortnyik egyik képének a címe. Szimbolikus cím! "Világrendőrizmus", az expresszionista képzőművészetben számtalanszor tapasztalt világkataklizma után. Büszke, józan, dolgos, férfias, kemény embertípus munkája. - Többé-kevésbé tudatosan errefelé tendál egy sor fiatal művész: Gábor Jenő, Jankai-Deutsch, a naivizáló Berecz, az okoskodó Máttis-Teutsch, Medveczky, akinek két kiállított régebbi képe még festőies jellegű. E csoport elefántcsonttornyos romantikus mellékhajtása Moholy-Nagy és Kassák képarchitektúrája.

Rabinovszky Máriusz