Móricz Zsigmond: Rátkai Márton
A karácsony előtti hetet "hideg szalon"-nak mondják a szinészek. Ezen a héten mindenkinek más dolga, gondja s örömvárása van, minthogy szinházba menjen. A hideg szalon legdermesztőbb napján, vasárnap délután betévedtem a Magyar Szinházba, ahol egy húsz éve játszott darabot adtak, Földes Imre Hivatalnok urak c. darabját.
S ez a délután nekem életem legfeledhetetlenebb szinházi élménye lett: Rátkai Márton Roth bácsija a legnagyobb művészi alakítások közé tartozik, amit egész életemben láttam.
Nem újság ez; két évtized óta ez a produkció állandóan nagy hírnévnek örvend. Mindenki tudja, hogy Rátkai ebben utolérhetetlen. Én magam is most negyedszer láttam s mégis muszály leírnom, hogy milyen nagyszerű s milyen rendkivüli.
Egy kopottra öregedett, kedves zsidó bácsit játszik. Maszkja már elragadó. Oly őszinte s oly tipikus, hogy az első pillanatban elbájol. Zsidó. Nem hazudja magát lezüllött dzsentrinek, nem hazudja magát másnak, mint a mi: magyarul rosszúl képzett nyelvet beszélő, kedves, öreg zsidó, akiből párádzik minden, ami ehhez a zsidóságához tartozik.
Az országút koldusa volt az apja, a magyar országúté, s a magyar hivatalnoki élet koldusa ő. Raktárnok egy gyárban. Gyermekeiben felfelé züllik, ő maga átmenet. Apja még német zsidó volt, leánya már alighanem írónő, vagy bártáncosnő lesz. Ő maga egy kedves, naiv, ötletes, derült kedélyű, bölcs, gunyoros filozóf s magas életnívójú szegény zsidó.
S éppen ebben találom, az őszinteségnek ebben a véghetetlen tisztaságában, varázsának legfőbb okát. Mert nincs itt semmi hazug. Semmi rikító. Semmi illetlen.
Rátkai Mártonnak ez a zsidó figurája valami véghetetlenül szent és legmagasabb értelemben emberi.
Ez az egy figura valósággal monumentális emléke egy egész kornak. Mult és jövő határán áll ez az alak, visszagyökeredzik a kétezeréves számkivetésbe, legközelebb a Bach-korszak gyászos világába, másfelől ott villog benne a jövő európéer s világkovásza fajnak minden kultúrája.
Van egy jelenete, amelyet semmi más fajbeli ember meg nem tud így érteni, meg nem tud így játszani, meg nem tud így költeni.
Mikor a ráuszított, halál és örvény szélén lebegő szerencsétlen embertársa ki akarja nyomozni az ő bűnét. A másik szobában ott ül a büntető hatalom, a könyörtelen és a végzetnél is kegyetlenebb s annak a füle hallatára kell magának a nyomozónak is élethalálharcot vívnia: ott Rátkai valami oly véghetetlen finom húrokon muzsikál, amihez hasonlót nem lehet csak művészettel produkálni. Itt valóban a ghettó lelke kér és ad bocsánatot.
A Rátkai mozdulataiban, hanglejtésében, nézésében, letörtségében, kevés fölujjongásában, föllélekzésében, a társadalmi törvények által oly véghetetlen hosszú időn keresztül láncba vert zsidó lélek küzd, vért-verejtékez, levegő után kapkod s végül a halál menthetetlenségébe omlik... S mindezt a legtisztább humor nedvében feloldott tragikummal.
S a szinész sorsa: ha a szférák zenéjéig emelkedik is, elpendül egy hideg vasárnapi délutánon...
