Mendlik Oszkár 27 éve Hollandiában él. A régi hollandi mesterek konzekvens kitartása egyetlen téma, egyetlen tárgykör mellett megfelel Mendlik temperamentumának. Két teremnyi falon közel száz tengerhullámot ábrázoló képe függ: ebben a tömegben, az élmény hasonlóságában megkapó látvány. Mendlik a szabad, töretlen óceánhullám dinamikáját fényképlencse hűségével rögzíti; a színnel szemben bizonytalanabb, és legérettebb művei azok, melyeken a borús és ködös valőrjeit ábrázolhatja. Ezek a homályos képek éreztetik talán a végtelenséget is. Mendlik szemlélete egyébként inkább mikroszkópikus, semmint kozmikus.
A Mendlik-kollekción kívül Glatter Gyula emlékkiállítása érdekel, jobbanmondva a gyüjtemény két darabja, mely az édeskés konvenció hazug rutinjától elütően portrét ad a szó egészséges értelmében: jellemképet. Egy szemüveges öreg hölgy és egy joviális arcú öreg férfi portréjában rendkívüli elevenséggel lép elénk két hús- és vérember és az élmény intenzitását semmiképpen sem hátráltatja, hogy a művész a késő biedermeyer festői naturalizmusához folyamodott. E két pompás alkotás és a notabilitás-portrék lehangoló megalkuvása között valóban tragikus az ellentét.
A kiállítást egyébként, mint mindig, legjava teljesítményeiben is, a megalkuvás jellemzi. A művész kénytelennek érzi magát, a rendelő igényeihez alkalmazkodni. Csak figyelemmel kell kísérnünk azokat a művásárlásokat, amelyeket szinte egyetlen főúri mecenásosunk eszközöl... Ebbe a kategóriába tartozik Komáromi Kacz "Beethoven, Martonvásár 1802" című óriásméretű vászna. Tehát ma még ilyesmi is lehetséges. És mert ilyesmi is lehetséges, megértjük az összes nagy tehetségnek született Glatterokat, akik kevésbé veszik komolyan eredeti hivatásukat, mint a szerencsétlen sorsú Glatter Gyula.
Külön elbírálás alá esik azonban a hadiemlékek kérdése. A hadiemlékekre a rendelő községek és testületek kis befolyást gyakorolnak csak, mert azokat hivatalos zsűri bírálja felül, de tudj' Isten, milyen szempontok szerint. Minden műcsarnoki kiállításon párosával, tucatjával vonulnak fel ezek a hadiemlékek és hamarjában nem tudnék egyetlen egyet sem, mely a világháború tragikumát éreztette volna.
Itt van például bájos gyermekfigurák tehetséges mintázója, Bory Jenő. Az ő diákhonvédje jó naturalisztikus szemlélettel mintázott, egyszerű figura, amely hazuggá válik patetikus gesztusával. Siklódy Lőrinc rendőr-hadiemlék-reliefje szintén szerencsétlenül kever stilizált pátoszt festői naturalizmussal. De ez még a jobbik eset. A sásdi hősi emlék gyártója azonban olyan szobrászi tudatlanságról tesz tanuságot, mikor felvértezett Hungáriáját minden nézetből kínosan torz rövidüléssel csavarja a talapzatra, hogy ez a foka az aggálytalanságnak még a hivatalos cenzurát is kihívja. Ám, úgy látszik, nem hívja ki.
Végül még Lechner Ferenc József-emléktemplom-tervét említjük, mely mentes minden ízléstelenségtől és minden művészi fantáziától. Miért kell a centrális barokk kupolaépület témáját unalmasan megismételni, mikor azt a Bazilika építői szerencsésebben oldották már meg?
Rabinovszky Máriusz
