Radziwill hercegnő Maria Feodorovna utolsó gyöngyszeméről,
Lucien Murat hercegnő a sarlószerűen növekvő szoknyáról, Colette a fekete kávéról, amelyet Catulla Mendes és Sarah Bernhardt főzött…
Páris, november 9.
A mondaine nők határozottan divatosak Párisban. Nemcsak mint dámák és reprezentetív ladyk, hanem mint írónők is, sőt: mint ujságírónők. Igy ezen a héten – különböző „smart” lapokban - Fal de St. Phalle grófnő beszámol a most záruló biarritzi szezonról, d’ Ayen hercegnő a most induló skót vadászatokról, Radziwill hercegnő a nemrég elhunyt Mária Feodorovna excárné utolsó éveiről, Lucien Murat hercegnő a viszontlátott őszi Párisról és Henri de Jouvenel szenátor felesége (aki történetesen irónő) a finomtollú Colette… a feketekávéfőzés egyéni művészetéről. Kiragadom azt, ami ebből a csillogó krónikából a legérdekesebb:
Radziwill emigráns orosz hercegnő jól ismerte Mária Feodorovnát, akit a számkivetésben ismételten fölkeresett, Koppenhága mellett, tengerparti villájában. A hercegnő elmondja, hogy milyen uri szerénységben élt ott Mária Feodorvna –az egykori dán királykisasszony. Együtt lakott egyik leányával, Olga Alexandrovna nagyhercegnővel, akinek a férje, Kulikovszki kapitány autóügynök lett…
Az eladott autók jutalékából segítette Kulikovszki az excárnét, akinek a dán állam csak szerény „nyugdíjat” juttatott. A szovjet ugyan néhány vagyontérő ékszert meghagyott Mária Feodorovnának, amikor útnak engedte Oroszországból. Többek között magával vihette világhírű gyöngysorát, amelyet legfőbb ékszerül olyankor viselt, amikor a cárnők nemzeti díszruhájába öltözött. De ebből a páratlan szépségű fűzérből már csak egyetlen szem maradt Mária Feodorovna birtokában (a többit rég eladta Amerikába), ezt az egyetlen gyöngyszemet, a multak emlékét s a jelen talizmánját, selyemszálra fűzve mint a nyakában hordta. Az utolsó interjut az anyacárnéval Radziwill hercegnő nem személyesen, hanem rokonán, Radziwill tábornokon keresztül csinálta. A tábornok alig hitt szemeinek, amikor a kopott gyapjukendős matrónában fölismerte ugyanazt, akinek vállát egykor, a Téli Palotában, zöldtüzű gyémántok borították… Mária Feodorovna most rezignációval beszélt sorsáról, hívőnek mondotta magát, akit a vallás megvigasztal és csak egyetlen kérdésben nem tért napirendre. – Az unokámról - mondotta tizenegy év tragikus bizonyossága után – az unokámról nem tudom hinni, hogy megölték! Nem hiszem el! De hol lehet az a „kisfiu”! Hol bujhatott el?
Megilletődve vígasztalta őt Radziwill: - Felséges asszony, Szibéria oly nagy!
- Igen, éppen erre gondoltam! – mondotta Mária Feodorovna és végigsimított homlokán.
Lucien Murat hercegnő hazajött hosszas nyaralásból Párisba s azt találja: hogy a novemberi párisi nő, aki a szitáló esőben is pasztell-szürke rókagalléros, szürke nyírt báránybundába öltözik, nagyon elragadó jelenség. A cipője sohasem sáros s az 1928-as szoknya sablonszerűen hosszabbodik és fogy bokája körül. – Félholdba szabott szoknyák – mondja a hercegné. – Mi ez? – folytatja. – Tehát estére már egyenesen eldugjuk a kövér lábszárt és a kisportolt inakat meg izmokat? Lehetséges ez? Az idén – vitatja – nem lesz uniformis a nőkön, nem lesz valamennyi: „kisfiu”, hanem nőiesség és fantázia tér vissza a divatba. Az idén – állítja – viszontlátjuk a lassú mozgású legyezőket, amelyek csevegésre invitálnak és duzzognak, ha impertinenciával találkoznak. Viszontlátjuk a vattával bélelt kis karmantyukat, amelyekbe a fázós kezecskék bízvást menekülhetnek. És majd meg kell tanulniuk az ifjabb hölgyeknek, hogy a hosszú szoknyában miképen kell belépni a szalónba egy kissé magasabban hordott fejjel és egy csöpp „arcra gombostűzött” mosollyal – szóval egyáltalán nem azzal a fiusított allürrel , mint a térdig érő, „demokratikus” szoknyában …
Colette friss őszi aktualitása, amelyet megtalál otthon, az obligát nyaralás után: a kávé, a jó kávé, amelyhez szív és egyéniség kell. Rettenetes sok rossz kávét iszik minden ember egész életében – mondja Colette -, ő maga is mindössze csak öt vagy hat helyen ivott olyan kávét, hogy azt nem felejti el. Például Cotuelle Mendes-nél, akinél cigarettagyujtáskor már minden ajtón beszállt a „szárnyas illat” és testvérien beolvadt a legfinomabb dohányfüstbe. „A csészékben - mondja Colette – ez a kávé csupa lélek volt s a kanálban sötét topázszínben csillogott. Cotuelle Mendes naponkint frissen pergeltette a kávét, csak egy maroknyit egyszerre az arravaló vastartályban és két mély tányér között hűtette le, két tányér között, amelyet sohasem mostak le! Feketék voltak, füstösek, illatosak…”
Sarah Bernhardt kávéjáról is beszél. A nyolcvanéves matróna – csupa erély, fejedelmiség és túlvilági kokettéria – mindig maga főzte kávéját. Asztalára tették a közönséges barna agyagfiltert, amelyet – vászonnal bélelt, hogy finomabban szűrjön és ebbe mérte bőségesen a tengeri homok simaságával vetélkedő őrölt kávét. „Forró, bársonyos ital, varázsszer hideg és meleg, fáradtság és szárnyaszegettség ellen…. Hányszor kérhette a nagy művésznő a te segítségedet!” Még azt is mondja Colette: „Ahhoz, hogy az ember igen jó kávét főzzön: költőnek és egy kicsit őrültnek kell lennie…”
Ahhoz, hogy az ember kávéról írjon igen finom dolgokat, költőnek … s egy kissé őrültnek kell lennie, mint Colettenek.