Derkovits Gyula rézkarcai

Derkovits Gyula amaz öt év óta, hogy első gyűjteményes kiállításával feltünt a Belvedereben, mint rézkarcoló először mutatkozik be a Magyar Rézkarcnyomó Műhely kiállításán. A karcok hét év termését képviselik (1920 - 1927), ami mutatja, hogy már első kísérletei is ehhez a technikához vonzották. Az egykori asztaloslegényt kezdettől fogva izgatták a kifejezés technikai eszközei: a fafaragás, a fametszés, a rézkarc foglalkoztatta, még mielőtt ecsethez nyúlt volna és sokáig a fekete tusrajz, majd a pasztell teljesebben fejezte ki mondanivalóit, mint az olajfestmény.

A Nyár és a Furulyás vékonyvonalú, szinte félénk aktjaitól, melyeken a körvonal és a zárt kompozició voltak még problémái, hosszú út vezet a Menekülés és az Ucca nagy tömegkompozicióihoz, melyeken szertefutnak és szinte kavarognak az alakok, a vékony körvonalakat pedig erőteljes vonalak váltják föl.

Derkovitsot kezdettől fogva érdekelte a mozgás, már egyik korai (1921) karcán, a Kordélyosok-on meredek hegyi úton fölkapaszkodó kocsikat látunk, egy másik, valamivel későbbi karcán, az Evezősök-ön ez a mozgás a himbálódzó csónakban levő alakok mozdulataiban jut kifejezésre. A mozgás, a nyugtalanság vad szimfóniájává fokozódik az olyan későbbi tömegkompozicióin, mint a Menekülés nagy lapja, amelyen állatok és emberek különböző irányokba futnak szét, ellentétes sávokra szelve az egész kompoziciót.

A mozgalmasság látszólagos külső nyugalommá tompul a Halottsiratás-on, ahol az egész lapon uralkodó halott aktja körül ágáló fejekben fejeződik ki az alakok különböző temperamentuma szerint a visszafojtott belső izgalom. A mozgalmasság ábrázolásán kívül Derkovits lényét, mintegy ellentétképpen, a természet sokszor idillikus nyugalma is vonzza, például a Furulyás magábazárt, bensőségteljes alakja, vagy nyugtalanabb kifejezésében az udvarban Kártyázók csoportja.

Derkovits művészete kifejező eszközeiben és megoldásában változatos és fejlődő, tárgyválasztásában pedig sajátosan egyéni. Figurális és tájképfestő egy személyben. Kompoziciói belső élmények visszhangjai és eredményei. Idillikus korai kompoziciói a természetnek szinte zenei elvontságával telítvék. Életének nagy nyomorúsággal telt, testi betegségektől is gyötört korszakában haláltáncszerű témák is foglalkoztatták, ismét máskor szociális szenvedések, a tömegek élete ihletik meg. Ez a magányos, az életben szinte félszeg ember tömegek fájdalmát szenvedi át magában és vetíti ki lelkéből. Lénye a költőnek és festőnek sajátos, mindig megragadó vegyülése.

Fónagy Béla