Ki volt, - hogy halt meg

Kedves, okos, jó Pádi! Amit azoknak adtál, akiknek a líra kell: édes melódia volt és alkonyi fényben ragyogó kép; kép és zene olyan magyar szavakból, amelyek jelentésükön túl egy rokontalan nép lelke csodálatos színes voltát éreztették. Mit vártok a költőtől? Mérget az érzékeiteknek, amely a bonyolult életérzést bennetek összesűríti egy pillanatra, lendületre vagy lankadásokra; ezt kaptatok tőle; édes Pádim, aki olyan közel éreztelek magamhoz, - a verseidre, mindre, talán már nem emlékezem, de a zenéjük, képeik édes mérgét érzem minden ízemben, valahányszor arra a megfoghatatlanra, kifejezhetetlenre gondolok, aki Te voltál.

Szép, szelíd, ragyogó, mosolygó szemed; domború, nemes homlokod; finom, kifejező orrod, állad; beszédes, kékeres, hosszú, felfelé ívelt ujjú kezeid nincsenek már, nem vagy; fáj kényszerű tökéletlenül felidéznem a képed azok elé, akik a Bánat és a Szépség magyar költőjét csak verseiből ismerték, - edényét annak a nemes méregnek, amelyet a természet formált "átkos, dús" ajándékához illővé, nem láthatták.

Hogy ki voltál, mikor nem mint vates-nek nyílt meg a szemed a zenés vízióidra? Tiszta fej és hihetetlenül érzékeny lélek; sugaras szem, amely elmondott és el nem mondott gondolatot, rejtett tettet és rejtett szándékot úgy olvasott, hogy a meglepődő kielégülés mosolya ült az arcára annak, aki emberekről, dolgokról, emberi dolgokról való ítéleteidet hallgatta.

Nem voltál módszeres teoretikus; elfogult, büszke elméleteid a világ dolgairól nem voltak; ahogy egész tested az öntudatos, büszke alázat képe volt, olyan alázat volt benned a Mindenség átfoghatatlan bonyolult volta iránt; de ami részébe a szemed elláthatott, afölött úr, annak tökéletes értője voltál s az örök formáló művész benned, valóbb plaszticitással keltette életre.

Nem harcos cselekvő, nem bántó, veszélyes versenytárs a mindent látó, magában mindent megrögzítő, a való reprodukálásával életét betöltő ember. Cselekvésre, harcra ideje nem telik: él, jár, szelíd, fejteni való szenvedélyével a harcos, hangos világban s ha idegen, ellenkezésre ingerlő akarat idegen, bizonytalan területre csalná és hitet, önbizalmat ingatna meg, - maga Antaeusaként megáll szelíden megingathatatlan talaján; a maga melódiái csendülnek fel; a maga, bűbájos fényben izzó képei jelennek meg; igazság éled; az arcra pedig mosoly ül ki; az a lefegyverző, értő, szelíd, alázatos és bízó mosoly, amelyet olyan jól ismertek Pádi arcán a barátai.

Hogyan hal meg az ilyen költő? Csodálkozva, mint a gyermek; értetlenül a közt, amit nem láthat; kétség és bizakodás közt a nagy bizonytalanban. A közelítő vég bontó munkája alatt a fantázia meggyöngül; szenvedés, fájdalmak közt a lélek nyúl még utána, de egyre erőtlenebbül.

Egyre ritkább a vers; egyre érdektelenebb az olvasmány; egyre mindennél nagyobb gyönyörűség jól feküldni; ma egy kissé kevesebbet köhögni; ma könnyebben nyelni; ma pár korty bort lehajtani, amely nem marja a felsebzett torkot; ma feketekávét inni a sok émelyítő lötty után; ma aludni, aludni, lidérces képek nélkül, amelyek kettősnek mutatják a magunk testét, a kezünket, lábunkat, idegennek, aki köhög bennünk, idegennek, aki köpésre kényszerít, felkeltet az ágyunkból, riaszt az érthetetlen parancsaival; ma jó megnyugodni abban, hogy "talán mégsem megyünk kifelé", hogy "ezzel a bajjal is csak megbirkózunk", hogy talán, talán vár még ránk testi megkönnyebbülés, üdítő pohár víz, parasztos, férfigyomornak való étel, - mindez az utolsó pilanatig, addig, amíg erőtlen kézzel elkattintjuk ágyunk mellett a villanyt és nem köhögünk már és nem szenvedünk már és nem reménykedünk már, de alszunk, alszunk; nem látjuk többé kedveseink, barátaink most már titkolatlan rémületét sem.

Édesszavú költő, tiszta szív, sugaras szem, irónia és melankólia elegáns inkarnációja, igazság, méltányosság, emberiesség szerelmese, tolakodás, zaj, testi-lelki tisztátlanság gyűlölője,

Peterdy István