Megint szabad a halat késsel enni

Néhány nap óta egy húsos, testes, fölötte kívánatos női akt virít le a falragaszok közzül a bécsi utcákra s ha a mai revue-girlös világ el is tompult az effélék iránt: igen fiatal fiúk és igen öreg urak mégis csak odaállnak megszimatolgatni. Az akt a Secessió plakátja s egy olasz festőnek, Ubaldo Oppi-nak egy képét másolja, mely a társulat imént megnyilt akt-kiállításának egyik legszebb darabja.

Az akt s maga a festmény, mondom, szép, teli, teljesen realista női test, aranybarnás tónusú - műterem-barna, mint az impresszió s a plein-air előtt mondták, s ha haja kurtára nyírt rozsdaszín nem volna, szépen odaillenék a mi Szépművészeti Múzeumunkba a Benczur Bacchánsnője vagy a Lefébvre Ondineja mellé, sőt vissza és mind visszább melléje lehetne akasztani akár az Ingres Forrásának.

Ez magában nem volna különös - minden nemzedékben s minden festői forradalmak közepett szakadatlan voltak festők, kik - mint éppen a mi Benczúrunk, nyugodtan megmaradtak az akademiko-realista ember- és dologábrázolás mellett s azzal a becsvággyal festettek, hogy, mint a Zeuxis s a Parrhasios képeinek szöllőfürtjére, a madár odaszálljon és csipegetni próbáljon belőle. A különös az, hogy a plakát ugyanannak a Secessiónak plakátja, melynek első plakátját most harminc esztendeje Gustav Klimt rajzolta volt, s a kép nem holmi visszatekintő s történelmi kiállításból való, hanem, inkább, a legeslegújabb irányok szerint való aktfestészetnek bemutatójáról.

Az Ubaldo Oppi női aktja s még két képe ebben a kiállításban remekbe készült példája a festői dernier cri-nek, az új tárgyiasság-nak, melyről itt a Nyugatban bátorkodtam nemrég megírni, hogy olyan szép, mint a régi lithográfia. Ha valami már volt egyszer a világon, úgy ez s utána sietve kihúztam könyvespolcomról a Heine Salon-kötetét, hogy bocsánatot kérjek tőle, amért még én is lenéztem, mivel szépnek merte tartani az Ary Scheffer képeit.

Ary Scheffer és Fantin-Latour, a németeknél Anselm Feuerbach és Wilhelm Kaulbach, az osztrákoknál Amerling és Danhauser, nálunk Barabás és Borsos: mindezeket most mind meg kell követni, mindezek most rendre legmaibbak lettek s hozzájuk képpest elavult, hogy ne mondjam giccs: nem csupán az impresszió, hanem a secessió, a kubizmus, a futurizmus, az aktivismus, még a surrealismus is, mely annyit lázadt volt az atelier-festészet, a fotográf-festészet, a hús- és prém- és bársonyfestészet ellen. De ha így van, akkor minek ettük meg a békát s pláne ennyi mindenféle békát? A mi kitünő Uitzunknak teszem, ki mint rajzoló ezzel kezdte volt s első ilyen rajzait éppen mi hoztuk itt a Nyugatban: miért kellett ezt a módját elhagynia s lázmérő- és ideogramm kacskaringókkal vesződnie?

Berény Róbertnek, kit az isten is arra teremtett, hogy így fessen, miért kellett egy-egy pompás realista-portraitját átrovátkolnia valami rostélyfélével, azt állítván, hogy ezek irányvonalak? Legjobban a nagy szobrászt, szegény Archipenkot sajnálom, kinek tanulmányrajzain meglátszik, szobrain megérzik, hogy istenem, de jó lett volna a cinquecento idejében születni, mikor az ember azt rajzolhatta és faraghatta, amit látott vagy hitte, hogy lát, míg most zsiráfnyakú és tehéntőgyű nőstényeket kell csigalábon járatni, külömben az ember nem modern!

Picassonak s nálunk Kernstocknak megvolt a bátorsága, hogy maga tegye meg az utat, mit velük és bennük a festészet tett meg, visszatérvén százféle érdekes kísérletezés után a régi jó Ingreshez. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kisérletezések érdekesek, hogy amiket, próbálkozásaik közben, az igazán tehetséges festők és szobrászok igazán tehetségeset míveltek: értékesek, maradandóak, sőt - mestere és munkája válogatja - örökkévalóak ne lettek volna.

De jó, hogy némelyikük még megéri, sőt saját fejlődésében éri meg annak igazolódását, aminek vallásáért a magamfajta hitetlent opportunistának, eklektikusnak s minden egyéb rossznak szokás szidni: hogy a művészetben nincs örök igazság, viszont minden igazság igaz, mert nem az irány teszi, hanem az, hogy tudnak-é ebben az irányban épkézlábat formálni? S hogy nem kell lenézni az ártatlant, ki késsel eszi a halat, mert nem tudhatni, nem jő-e nap, mikor megint szabad a halat késsel enni?

Ignotus