2.
Soha talán irodalom és filozófia oly félve nem kerülgették "a Kor centrális problémáit" mint ma. Holott sohse volt tikkadtabb a Szellem, elepedve egy Szó enyhületeért. Egy szóért, mely méltó az Ige nevére, amit a grammatika cselekvésszónak is mond? Óh nem, nem, az Isten őrizzen! Cselekvés elég volt, több is az elégnél: legalább ahogy a könyv és puska szimbolumban értik - mert azt olvasom, hogy ez a gondolat és cselekvés jelképe. Cselekedtünk - vagdaltunk, lövöldöztünk - össze-vissza, jobbra és balra, mindenféle szavakat kiabálva, a sötétben. Az a szó sohsem hiányzott, amelyik "tetteket gyujt".
De az, amelyik világosságot!
S rövidlátás a "szabad vélemények üldözését", a "gondolat elnyomott voltát" okolni ezért a hiányért! Még az sem magyarázza, hogy a probléma olyan természetű, amilyennél azt szokták mondani: "egy gyermek kíméletlenségére volna szükség". Az emberi világ "elevenére tapintani": ehhez bátorság kellett minden korban, s bátorságért és kíméletlenségért ma sem megyünk a szomszédba. Korunk önző kor, de önzése a szenzációk önzése, és sohse volt annyi Herosztratesz, mint ma. Egész irodalmunk a kíméletlenség jegyében áll, mint egész életünk, kényszerűen, a bátorság jegyében.
S nem is hiányzik a bátorság a Kor gondolkodásából. Ám, ez inkább az igék és pártok bátorsága, mint a világosságé. Pacifisták gyakran tiszteletreméltó nyíltsággal bélyegezték meg a Ma világnézetét, mely a nyers erő és balga tények istenítése. De mindez a kritika egy tünt század "progresszív" eszméin alapul, amikre ma csak mosoly vagy sóhaj felel: nem éppen a fölkavaróan aktuális problémák visszhangja. A Kor problémájára aligha az tapint, ki elmaradt vének módján csahol a Kor ellen, s csak oly bűnöket tud szemérehányni, miket az büszkén vállal.
Olvastam oly könyveit is a pacifistáknak, amik kerülték ezt az elavult szentimentálizmust; ezek teljesen korszerűek és praktikus jellegűek voltak; de csak untattak vagy kedvetlenítettek. Csodálatos! Micsoda katasztrófákat éltünk át, s micsoda felhők csüggnek még fölöttünk! Azt hinné az ember, másra nem tudunk gondolni: megszállottakként járunk e felhők alatt, s izgat minden szó, mely róluk esik. De ahelyett untat.
Ez a reális alapokon nyugvó pacifizmus époly hidegen hagy, mint az érzelmi. Rossz üzlet a háború? Ha ma rossz, holnap jó lehet: s talán nem is okvetlen csak üzlet. A Kor problémája nem praktikus probléma; különben is a mai lélek ösztönszerű bizalmatlansággal van az ilyen praktikus és tudatos megoldások iránt. Soha kisebbnek nem éreztük magunkat a nagy történeti folyamatokkal szemben; apokaliptikus kíváncsisággal lessük a Századot, s borzongató találgatásokba bocsátkozunk: mi lehet még ebből?
Ez a legtöbb, amit eddig még tudtunk vagy mertünk. Apokaliptikus korok talajából természetszerűleg fakadnak föl a történetfilozófiai spekulációk. Az Emberiség karakterváltozása, új embertípus megjelenése a földön, kultúrák élete és halála. Napnyugat alkonya: mind csupa kész Apokalipszis. S ily apokaliptikus jelek és jóslatok bizonnyal alkalmasak megragadni a mai fantáziát.
De az Apokalipszis nem arra való, hogy szomjat oltson; inkább még szítja azt: azért előzik meg a Szentkönyvben is az Evangéliumok. Azok a régi Evangéliumok, amikhez Tolsztoj oly zavartan és görcsösen próbált visszanyulni... Ma más evangéliumokat olvasunk, egészen különös evangéliumokat: s ezek mögött az uj evangéliumok mögött leselkedik a Század kimondatlan problémája.
3.
Julien Benda könyve, amelyhez itt gondolataimat fűzni kívánom, - s amelynek címe: Az Írástudók árulása - talán közel jutott ehhez a problémához; mégpedig főképpen két fölfedezéssel.
Az egyik, hogy a probléma mindennek dacára erkölcsi jellegű.
Hisz annak éreztük elejétől fogva; mégis már-már szinte kétségbeestünk ilyetén fölállíthatósága felől. Hogyan lehessen erkölcsi problémát formulázni, ahol az erkölcs alapelvei váltak kétségessé? Matematikait sem formulázhatsz, ha kétség van a kétszerkettő körül. A világ azelőtt is a nyers erő útjain járt: de tudatában volt annak, hogy ez nem az erkölcs útja. Papjai és írástudói - noha maguk sem mindig éltek aszerint - állandóan és egyértelmüleg hirdettek egy érdekeken és erőn felülálló s azoktól független erkölcsöt.
A mi korunk írástudói távol vannak ettől az egyértelműségtől. A mai tudós tudja, hogy az erkölcsöt posztuláló ész másodlagos az ösztönökkel szemben; s irodalmunk az ösztönök korlátlan és szabad kiélését hirdeti. Ehhez képest az ösztönök közül azok, melyek nem az egyéni önzés ösztönei - a nemzeti és faji ösztönök - minden értékskála csúcsára kerültek a legtöbb mai gondolkodó tábláján; míg az univerzális erkölcs elvei annyira vesztettek presztizsükből, hogy legalább a nemzetek közti érintkezésben csak a tények és erő jogát ismerték el. Ismétlem, nem arról van szó, hogy eszerint cselekedtek: mindig eszerint cselekedtek. Arról van szó, hogy ezt is vallották: maguk a próféták és írástudók ezt vallották.
Ilyenformán mindenki érezte, hogy naivság a Kor rettenetességeinek problémáját, mint erkölcsi problémát fogalmazni. Innen ered, hogy szívesebben fogalmazták - még maguk a pacifisták is - praktikus-gazdasági vagy történetfilozófiai probléma gyanánt. De ezt valami rossz lelkiismerettel s mintegy nem őszintén tették, jól tudva magukban, hogy csak eltávolodnak vele attól a ponttól, ahol a "Kor elevenére" lehetne tapintani. Ez így csak keveseket érdekel, s már senkit sem ráz meg.
Julien Benda visszavitte a problémát az erkölcsi térre. És ezt második felfedezésének segítségével tudta megcsinálni.
Babits Mihály
