Kitünő gazda mondta előttem, olyan ember, akinél szivdolog is a gazdálkodás: „Rajtam már meglátszik, hogy deficittel gazdálkodom, a földemen ma még nem.”

A traktor még szeli az omlós fekete földet, a vetések szépen zöldülnek, a magtárak tele az idei kiadós élettel, az istállókban drága importált állatok, a pincében bor. Az irodában egy bőtermő esztendő számadásait irják. Az eredmény mégsem kétséges. 

A gazdasági év deficittel fog zárulni.
Az összes időjárásbeli végleteket fölmutató, mégis bő termést adó 1928-as esztendő sok magyar gazdának lett a fekete esztendeje. Külkereskedelmi forgalmunk is egyre növekvő deficitet mutat. A nagyobb termés dacára nem tudunk többet exportálni. A mezőgazdasági termékek ára hanyatlik. Vevő nincs. 

Az eladásnak egyetlen lehetősége: a kényszereladás. Aki elad, abban a meggyőződésben teszi, hogy áron alul adja, de kénytelen vele, hogy üzemét fönn tudja tartani. A megkezdett termelési processzust: tenyésztést, hizlalást folytatni kell, a drága takarmányt kénytelen a gazda olcsó állati termékké földolgozni, akkor is, amikor már tudja, hogy ez a folyamat veszteséggel fog járni. A földet kénytelen megmunkálni, magot és mütrágyát belevetni akkor is, amikor a ceruza további veszteséget mutat a szemtermelésnél.

Megdöbbentő az a fatalizmus, ahogy a legtöbb gazda beletörődik abba, amit megváltoztathatatlannak tart. Csodálatos, hogy a mezőgazdasági üzlet hanyatlása – mert hiszen egyelőre csak mint üzlet rontott meg a mezőgazdaság – valahogy még nincsen minden embernek a tudatában. Valami nagyon is átmeneti jelenségnek látják, amit kis kuruzslással, régi recept szerint való uj honmentő exportszervezettel akarnak segiteni.

Még mindig vannak tanácsadói a kormánynak, akik szerint az a baj, hogy nincs állami szervezet, amely a termékeket kivigye, ahelyett, hogy azt mondanák, hogy a kormány adja meg a lehetőséget, hogy a magyar mezőgazdaság rentábilis módon tudjon termelni és a világpiacon exportálni. 

Hol maradnak a gazdavezérek, hogy odakiáltanák a felelős kormányférfiaknak: 
– Holnap jönnek ide a német delegátusok, hogy tárgyaljanak velünk az uj magyar-német kereskedelmi szerződésről. A magyar mezőgazdaság jövője attól függ, hogy tudjuk-e a nyolcmilliónyi magyarság agrártermelését a hetvenmilliós nemzet szolgálatába állitani! 

Meg kell értetni a német tárgyaló felekkel is, hogy egy erős magyar mezőgazdaság a nagyiparos német birodalom szomszédságában csak erőssége és támasza lehet a németségnek. Mi nem tudunk annyi fölösleget előállitani, amennyivel csak egyik évről a másikra növekszik Németország mezőgazdasági szükséglete.

Ne zárják ki a mi termékeinket a német piacról tiltó vámokkal, állategészségügyi korlátozásokkal, vasuti tarifákkal, amelyek Németország ellátását a tengerentuli országoknak engedik át. 

Állategészségügyünk van olyan fejlett, mint Ausztriáé, Hollandiáé, Dániáé és Szovjetoroszországé, ahonnan szabad az állatbevitel Németországba, csak mi tőlünk tilos.

Vagy megegyezünk a németekkel ugy, hogy fölvevőképes piacot biztositunk Németországban legmagasabb foku, legfinomabb mezőgazdasági termékeink számára is, vagy megteremtjük akár áldozatok árán is az olcsó vasuti és hajóösszeköttetést a nyugati országokkal exporttermékeink számára, ugy, hogy teljesen belekerülünk az olasz és angol gazdasági érdekszférába.