Huszadik század - történelem jelenidőben

Danton halála

A száz év előtti német fiatalember átélte és drámájában megírta azt az élményt, ami a mai világháború utáni kor nagy élménye is: a forradalom és a forradalomból való kiábrándulás élményét. Talán nem is egészen tudatosan, de a genialitás határát súroló ráérzéssel megérezte a forradalom - a francia forradalom és minden forradalom - ideológikus természetét. Egy ideológia, amely a maga önkényes premisszáiból levezetett tételeit egyenlő rangra emeli a természet kényszererejű törvényeivel és ebből jogosítványt merít minden normális viszonyokra szabott erkölcsi törvény áthágására.

Büchner drámájában ezt az ideológiát, a darab dialektikai csúcspontját Saint Just konventi beszéde fejti ki, miután az addigi események, Robespierre viselkedése, Danton egyes szavai, a tömeg állhatatlanságának frappáns példái erre a csúcspontra terelték az egész drámát.

Egész sajátságosan jellemzi Büchner drámájának dialektikai voltát, hogy a benne lefektetett gondolatsor egy logikailag és retorikailag tökéletesen kiépített beszédben kulminál: ebben viszi az író a forradalmat arra a pontra, amelyen túljutva ad abszurdum redukálódik és magában hordja saját halálát. Saint Just beszédéből derül ki tulajdonképpen a forradalom végső abszurditása, mert ez a beszéd olyan élre állítja az egész forradalmat - ideológiailag és gyakorlatilag egyaránt -, hogy onnan már csak leszédülni lehet.

Ezt a beszédet a rendőri hatóság betiltotta a Magyar Szinház szinpadáról. Érthető okokból, mert a rendőri hatóság saját intelligenciájának színvonalára igyekszik leszállítani a kultúréletet és ezenkívül is kiskorúsítja a közönséget, nem tételez fel róla annyi értelmet, hogy egy egész gondolati struktúrájában forradalom-ellenes színdarab végső értelmét fel tudja fogni és ne egyes szavak után induljon. Nem is tudjuk, mennyire benne vagyunk egy új biedermeyer-korban, amelyben a hatóság atyai jóakarattal vigyáz a polgárok nyugodt kérődzésére és gondoskodik arról, hogy ne kerüljön bendőjükbe a gyomorsavakat kissé jobban izgató táplálék.

A forradalom az a Saturnus, amely felfalja saját gyermekeit, - ez ma olyan közhely, amelyet középszerű ujságíró talán leír, de nem minden röstelkedés nélkül. Büchner idejében ez még nem volt közhely, hanem friss, közvetlen tapasztalat s Büchner ennél tovább is megy: megmutatja, hogy a forradalom addig falja a saját gyermekeit, amíg felfalja önmagát is. Erre a megismerésre merőben dialektikai eszközökkel jut: megmutatja a forradalom egész gondolatmenetét, szembeállítja az ellentétes gondolatvilágokat Danton és Robespierre alakjaiban és környzetükben, összeütközteti őket és dialektikus módon, vita formájában demonstrálja az egyik gondolatvilág győzelmét a másik felett.

A dialektikája nem közönséges erejű, ez a huszonhároméves fiatalember erőteljes és lendületes gondolkodó volt. De a dialektikán túl is jut Danton alakjában: itt meg tudta fogni a logikai konstrukción túl az embert is, aki nem bírja ki a szillogisztikus lopóban lefejtett robespierrei erény pincelevegőjét és éli az emberi temperamentum jogosultságát. Ebben az alakban jut érvényre Büchner, a logikus mellett Büchner, a költő. Nem egészen kész költő még, nem teljesen ura az eszközeinek.

Huszonhárom éves volt, mikor ezt a darabot írta, soká és nehézkesen tudja Danton komplikált képének különböző vonásait egy egységes lelki képbe összefogni, előbb külön-külön vonásaiban mutatja be s csak a végén, a nagy védőbeszédben foglalja össze egységes karakterré, de annyi bizonyos, hogy meg tudott koncipiálni egy nagy drámai karaktert és némi bizonytalanság után a néző szeme elé is tudta vetíteni. Nagy intelligencia volt és született drámaíró, Kleist mellett a másik torzója a német irodalomnak.

Az a bizonytalanság, melyet az író az embereivel való bánásban tanúsít, roppant megnehezíti a színész helyzetét, aki Danton alakját játssza. Az első részben majdnem lehetetlen színészileg összefogni az alakot, az író nem ad elég támasztékot arra, hogy a szerelmeskedő, cinikusan tréfálózó, érzéki Danton egyuttal a forradalom hőse is, emelkedett szellemű alak. Csak akkor tudja ellentétes jellemvonásait egységbe hozni, mikor a tragikus vég árnyéka már egyre jobban ráborul. Kiss Ferenc nehéz küzdelmet vív a szerepének ezzel a zavartságával, nem bírja - színészileg talán nem is lehet - kitölteni a hézagait, de aztán Danton nagy védőbeszédében feljut a legnagyobb pontra, amelyet eddigi színészi pályáján elért, egy grandiózus, emberfeletti pillanatban hozza ki egy ember nagyáságát.

Minden egyenetlensége mellett is rendkívüli színészi teljesítmény, amit művel, értékelésénél figyelembe kell venni az író bizonytalanságát, az alak komplex voltát s a fizikum elé állított feladat nem közönséges nehézségeit is. Mindig roppant nehéz a színész helyzete, ha a szerepet az író nem ábrázolja kimerítően és teljesen körvonalazva, - ebből a helyzetből Kiss Ferenc kitűnően kivágja magát. Könnyebb a helyzete Hegedüs Gyulának, ő szilárdan elkerített, egyenesvonalú szerepet kap, de meg kell adni, hogy kifogástalanul megfelel neki, - jó hosszú idő óta nem láttunk tőle ilyen erőteljes és gondosan kidolgozott játékot.

A többi szereplők közül Tőkés Annát kell még kiemelni; ez a színésznő élénk ösztönökkel dolgozik, vannak sikoltásai és szavai, melyek a szívből törnek elő. Szerepe nem nagy és nem nagyon jelentékeny, de jelentékeny pillanatokat hoz ki belőle. A nagyszámú szereplők sorából nincs több, aki kiemelkednék, a színészi rutin dolgozik bennük több-kevesebb sikerrel. A színészek munkáját jelentősen megkönnyíti Kosztolányi Dezső fordítása, mely egyes helyeken mintha lendületesebb is volna, mint a sokszor kissé száraz eredeti dikció.

Karlheinz Martin rendezése szemmelláthatólag nem terjed ki a színészek játékának vezetésére, - ezt nem is arrogálhatja magának olyan rendező, aki nem érti azt a nyelvet, amelyen játszanak. A rendezés fősúlya a jelenetek külső elrendezésére s főképpen a tömegjelenetekre van állítva. Ezeket a rendező felduzzasztja, egész külön jeleneteket szervez belőlük s ezzel a darab többi jelenetének súlyos és széles keretet ad, néha súlyosabbat is, mint amilyet elbírnak. Magukban véve ezek a tömegjelenetek minden mozgásukban kitünően vannak elrendezve, ahogy a tömeg folytonos hullámzása lefolyik a szemünk előtt, szemléltető képet kapunk állhatatlanságáról, megbízhatatlanságáról és kegyetlen hisztériájáról.

Már az Oroszország előadásán láttuk, hogy a vendég német rendezőnek ez a tömegekkel bánás a legfőbb fogása s ehhez kitűnően is ért s a roppant apparátust, melyet megszervez, kitünően mozgatja. Hogy ebben az igyekezetében néha elfödi a költőt? A modern rendezők nemcsak a színész fölött érzik magukat úrnak, különbnek, hanem a költő fölött is. Ez is olyan divat, amely nem fog soká tartani.

Schöpflin Aladár