Ez a darab úgy indul, mint a legátlagosabb, legpatronosabb francia bohózat, sőt ez a hang később is át-áttűz rajta, mégis, nyugodt szívvel lehet mondani róla, hogy ez a darab a mai átlagos termésnél jóval különb dráma.
Mert véletlen úgy van, hogy az a bizonyos, mondjuk léha elem ebben a darabban nem olyasmi, hogy a könnyedebb szórakozni vágyásnak is legyen megadva a magáé, hanem ezúttal mélyenjáró művészetnek színezője.
Jó darab, merész, új, különös és kerek ez a legiskolásabb fölfogásban is. Amellett hatásokban, fordulatokban, érdekességben is brillirozik. Egyszóval ennek a darabnak minden kelléke megvolna, hogy ne csak irodalmi, de egyben közönség-sikere is legyen.
Hogyha arra gondolok, hogy ez a darab ennek ellenére sem igen lesz úgynevezett kasszadarab és az erkölcsi sikere lesz nagyobb, hát meg lehet ereszteni éppen azt az ötletet, hogy ép azért nincs ennek a darabnak kilátása tömegsikerre, mert túlsok benne a jó, a valódi művészet.
Ennél a darabnál azonban érdemes valami enyhítéssel vagy magyarázattal kísérni ezt a közönségnek irányított szurkálódást.
Úgy tetszik, nemcsak a közönségnek, legyen az a választékos vagy nem, de általában valahogy magának a művészetnek bizonyos averziói vannak bizonyos fajta témák iránt. A beteges, épúgy mint a rémes elem bizonyos felfogásban az irodalomban leszorul, mit tudom, talán a guignole-ügyek közé, akármennyire tartozéka is az életnek. Úgy is mondhatnám, hogy az a tárgy, amibe valami kínosság vegyül, nagyon nehezen, a legmesteribb tálalásban is nehezen szívódhatik föl abba az anyagba, amiből a művészet merít.
Most persze nem tudom, hogy rójam-e föl ezt a művészet fogyatékosságának, vagy nem? Ide nem is hiszem hogy tartozhatnék a fejtegetése s hirtelenében még gondolatom sincs a dologról.
Tény az, hogy így van és tény az, hogy ennél a darabnál erről van szó.
A nemi nyomorékság drámája, amit ez a darab tárgyául választ és nagyszerűen meg is old cselekményében, amilyen hálás és gazdag témának látszik első tekintetre, annyira súlyos akadályok elé kerül aztán annál az elemnél fogva, amit kínosságnak, visszásságnak, viszolyogtatónak, patológikusnak vagy minek neveznék, hogy megközelítőleg megérzékeltessem.
Egy férfi, aki nem férfi. Egy élőlény, aki olyan, mint a méhek vagy hangyák eunuchnak született munkásai, csakhogy nem a rovartársadalomban talán megoldott szituációban, hanem férfivágyak gyötrelmeivel.
Hát ez, úgy tetszik, tragédiának bármily tragédia, valahogy olyan közel áll a komikumhoz, hogy valami viszolygástól nem tudja megzengetni eléggé a tragikum hangját, komikumnak pedig a szánakozás visszás zöngéi szólnak bele, hogy derüt kelthessen.
Ezekben a szavakban ez a dolog azonban, be kell vallanom, hogy nagyon nyersen és triviálisan van megmondva, ha ezzel a darabbal hozzuk vonatkozásba. Mert, mondom, egy kis érzelgősséget és megbocsátható, könnyen adódó ötleteskedésre törekvést leszámítva, a szerzők témájukat nemcsak a jóízlést meg nem bántó módon oldják meg, hanem kész virtuózitással kezelik a cselekmény szövését és a jellemek ábrázolását.
Ahogy a hőssel, az eunuchhal szemben például családja áll, az olyan merészen s mégis teljes valószerűséggel van megcsinálva, hogy csodálatos. Aztán, ahogy az írók nem a könnyebb végétől fogják meg a témát, azon bármely mesterségbeli társuk irígykedhet, hogyan viszik ezt sikerre.
Hiszen majdnem készen kínálkozik, hogy a hősről lehántsák azt a bizonyos kínos jelleget. Iskoladrámává tehetnék a darabot, anélkül, hogy értékéből vagy hatásosságából veszítene, azzal, hogy valami más kifejlődést keresnek a hős azon gyötrelmeinek, hogy nemi nyomoréksága ellenére fájdalmasan csobog benne a nőre való vágy.
Vagy ha csak ezt tompítva és nem ezt kihegyezve kezelnék a hősben, akkor csaknem eltüntethetnék a darabból azt a jelleget, ami kínos és visszás. De az mutat éppen az írók csodálatos készségére és merszére, hogy ezt a nyomorék férfit egészen a normális ember ki nem semmizhető szenvedélyeivel adják elénk teljes valószerűséggel, féltéssel, a nőre való vágyak jogával és a hamis külszín megóvására folytatott elemi, vak küzdelmével.
*
Ez a darab.
A szinészek játékáról szívesen állapítom meg, hogy jó munkát végeznek benne.
A darab természetszerűleg Toronyi L. Imrét állítja a legnehezebb föladatok elé. Így megbocsátható, hogy itt-ott kissé merev, mintha nem tudná teljes százalékban átérezni szerepét. A nagyon sajátos érzelmi kitörések helyzeteinél ilyen, amik, azt hiszem, ebben a darabban a világ legjobb szinészének is súlyos problémák volnának. Valahogy, mint mondják, jobban feküsznek Toronyinak azok a helyzetek, ahol tárgyilagos vagy elbeszélő. Ezek a helyzetek ebben a darabban nem kevésbé nehezek. De ezekben kifogástalan.
Ugyanezt mondhatni Gyöngyössy Erzsiről.
Hajlékonyabb náluk Delly Ferenc, igaz, valamivel könnyebb és obligátabb szerepében.
A dráma hangját az egyszerű, melegszívű nő szerepében Makay Margit találja el a legjobban. Azt hiszem, ő az, akinél a legkényesebb érzelemváltozatoknál sem lelni disszonanciákra.
Megmondom, miről beszélek. Ez nem tudom mennyire a szinészek rovására, mennyire a rendezésére írható, de eddig még a legjobb drámákban is zavart engem mindig. Vannak afféle bevált színpadi pózok vagy manérok. Például heves kitörés után mély sóhaj vagy tragikus legyintés, fejmozdulat. Legyek őszinte, ezek a pózok nemcsak mintegy hagyományszerűleg visszatérők és ezzel szörnyen egyhangúak, meg ha jól vannak is csinálva, de a legtöbbje valószerűtlen is. Úgy tetszik nekem, még annak is több hatása és életszerűsége volna, ha ezek helyett a szinész semmit nem csinálna. Elbámulna, vagy efféle.
Könnyű, hálás, egészen vígjátéki szerepe van Gózon Gyulának és Szilágyi Marcsának. Ebben teljesen jók. Ugyanezt mondanám Sugár Lajos agglegényére. Bár ez valamivel drámaibb karakter. Székely Gizi kurtizánja valószerűbb lett volna, ha nem játssza meg annyira és a démonkodás helyett inkább egyszerű és kedves iparkodik lenni. Ezzel jobban győzött volna a darab szövegének ezen az egy helyen rohanó, pongyola és így kissé csinált átmenetén.
Tersánszki J. Jenő
