Még egyszer
Bécsben most itt játszik, az ő zsidó akadémiai színházával, a moszkvai Granovski, s körülbelül mindent magával hozott, amit Stanislavskinál, Tairovnál s Meyerholdnál külön láthatni. Ez azonban nem eklekticizmus nála, nem habzsolása s hajszolása mindennek, ami jó és drága, hanem pontosan az, amit minap e helyütt mint a színház stíluskövetelését kifejtettem: hogy a színpad stílusa a darab stílusa szerint alakuljon. Új színjátszó stílus csak annyiban lehetséges, amennyiben vannak új stílusú darabok, - ami persze nem azt jelenti, hogy ma, teszem, a realizmus minden eszközében ugyanaz volna, mint volt, akiktől a színpadi modernség tulajdonképp származik: a nyolcvanas évekbeli meiningeniaknál.
Ide Bécsbe Granovski groteszk álombohózatokkal s lidércnyomásos ördögségekkel jött, tehát olyan darabokkal, melyek egyenest az új, s bakugrásos színpadi előadatás számára íródtak. Ezek előadásánál tehát stílusos ez a stílus, csakúgy, mint ahogy egy siciliai parasztdrámát is jóval élénkebben, taglejtésesebben és betű szerint mozgalmasabban kell adni, mint mondjuk egy norvégot, mivel a siciliai parasztnak szűkszavúsága is bőbeszédűbb, nehézkessége is fürgébb, elharapottsága is terjeszkedőbb, mint a norvég paraszté. Ezért van benne külömbség, ha angolok adják shakespeareien Shakespeare-t, vagy olaszok próbálják shakespeareien adni - az olasz előadás, a legművészibb is, némiképp színfalhasogatóan hat. Nem magában véve, mert olasz drámánál helyénvaló volna, csak éppen Shakespearehez képpest.
Már most: a déli színjátszó módból nem nehéz megszerkeszteni az átmenetet abba a pantomímikus ázsiaiba, ami Oroszországban új színjátszó stílus gyanánt alakult ki. Nemcsak, hogy nem nehéz megszerkeszteni, de meg is van, - van színházi előadómód, amely ily pantomímikus akrobatasággal dolgozik, s ez a japán-kínai. A japán színpadon ugranak fel, ha kérdenek valamit, fekszenek le, ha meghallják a feleletet, lépnek ki támadó állásba, ha megtagadnak valamit, ugranak vissza, ha megijednek valamitől, s a test tekergésein kívül az arc torzulatai is kísérik a sziszegett vagy hörgött, vagy fújt, vagy kiáltott szót.
Mint ahogy, mikor hatvan év előtt Goncourték felfedezték a japán fametszeteket s ezek tovább hatottak elébb a francia festő-impresszióban, majd, egy nemzedék után, a belga rajzokban: most a távol Kelet színháza Moszkván keresztül nyilvánvalóan hat a nyugati színházra. Ami ellen, magától értetődik, nem lehet szólani, - ez a színjátszó mód éppúgy jogos és éppoly érdekes, mint bármely egyéb. Csak nem egyedül üdvözítő, csak nem mindenfajta darab előadására való. Shakespearet, Ibsent vagy Shawt éppúgy nem lehet ezzel tolmácsolni, mint nem lehetne az álarcos, kothurnusos és szócsövön át bömbölő módon, ahogy annak idején Sophoklest és Aeschylost adták és lehetett.
Ignotus
