Bunbury a Kamaraszínházban

Wilde egyebeken kívül nagy komédiás is volt. Amit "bűnbeesése" előtti életéről tudunk, abban sok a komédia, az emberek elkápráztatására, a társasági fecsegések táplálására szolgáló póz. Ha sokat foglalkoztatja személyével az embereket, joggal fognak érdeklődni művei iránt, - ez volt a célja, mikor belekomédiázta magát "az élet királya" szerepébe. Drámaírása is sok tekintetben komédia, melyet maga se vett komolyan. Ez persze nem vonatkozik a Salome-ra, de fokozott mértékben vonatkozik a Bunbury-re. Ebben a furcsa darabban minden leplezgetés nélkül elárulja saját komédiás voltát.

Összeszedni egy csomó tarka rongyot, kalandos ötletet az irodalom lomtárából, ezeket szédítő gyorsasággal úgy keverni, hogy abszurditásuk mindig érezhető legyen, beletűzdelni egy nagy tömeg olyan aforizmát, amelyek azért mulatságosak, hogy csak formájuk van, de értelmük semmi, kergetni a szereplőket egyik képtelen szituációból a másikba, úgy tenni, mintha az egész kigúnyolna valamit - az előkelő angol társaságot, a modern vígjátékírást, a szerzőt magát - holott nem gúnyol semmit, nincs is kapcsolata semmiféle realitással, teljesen légüres térben mozog; olyan gyors tempót tartani, hogy a szereplők mozgása már több, mint színpadi mozgás, már csaknem tánc; végeredményben valami felelőtlen, súlytalan, minden gravitáció nélküli komédiázást adni - ez lehetett az író célja. A "színházi képtelenségek" egy finomított változata, tiszta merő paródia, színpadi groteszk.

Ezt a lényegét igyekezett megfogni a Kamaraszínház előadása. Azért is adták elő, hogy egy rendezési ötletet demonstráljanak vele. Máskülönben az előadás semmivel sem volna indokolható. Az egész előadás a groteszkre van beállítva. Furcsa, túlzott díszletek, paródiái a Bunbury keletkezési idejében divatozott "szecessziós" stílusnak, furcsa, bohókásan túlzott kosztümök és maszkok, furcsa, bohócos mozgás, - már az első jelenetben benne van a néző a komédia hangulatában, megszűnik a valóság-érzése és beleesik a felelőtlen tréfálkozás hangulatába. A szinészek, a Nemzeti Szinház szinészei kitünően tudják ezt a majdnem bábjáték-stílust. Láttuk ezt már Moliére Szerelem, mint orvos-ának előadásán is. Uray Tivadar játssza a vezető szerepet.

Petheő Attila a partnere. Túlzott ruháikban, túlzott, táncos mozdulataikkal, de a túlzásban megállva pontosan a határon, gyorsan pergő beszédükkel megadják a tempót és stílust: benne vagyunk a groteszkben, nem kívánunk mást, mint hogy a komédia mulatságos legyen. Amiket mondanak a híres Wilde-féle "szellemességek", tulajdonképpen paródiái Wilde tényleges szellemességének, tehát majdnem mindig csacsiságok, nem valók másra, mint hogy a színészek joungleur-játékot játsszanak a szavakkal, nagyképűség volna azt nézni, van-e a jongleurök által használt tojásoknak sárgája.

Aztán bejönnek a nők, Kiss Irén és Várady Aranka, majd Vaszary Piroska és Radó Mária, a két öreg nő a harminc év előtti, már magában is komikusan ható divat szélső karrikatúráit jelentő kosztümökben, hasonló játékos mozgással és beszéddel, végül jön Pethes Sándor, a falusi pap megdöbbentően komikus maszkjában, hallatlanul papos mozdulataival - és a játék kész.

A burleszk-jelenetek pompásan kijönnek, különösen a párjelenetek, mint Petheő és Váradi Aranka szerelmi kettőse a teás-csészék táncszerű játékával, a két fiatal lány barátkozása, összeveszése, kibékülése egy félreértés körül. Kitünő a két szerelmespár marionett-szerű játéka a harmadik felvonásban, az ablak előtti lócán, tetőpontja pedig az egésznek Vaszary Piroska jelenete az ócska bőrönddel és Pethes Sándor minden megjelenése. Ez a két szinész nemcsak a groteszket hozza ki, hanem a groteszken kívül az emberi karaktert is.

Nagyon jó előadás ez, egy sok tekintetben múlóban levő darab fölelevenítése egy új rendezői értelmezéssel s emellett egy sereg szinész ritkán szóhoz jutó groteszk-tehetségének értékesítése. Az ilyen stílus-játék igenis beletartozik a Kamaraszínház programmjába, amelynek fontos része a különböző szinészi stílusok és rendezői ötletek kipróbálása.

Schöpflin Aladár