Bernáth Aurél és a két Basilides

A művészet évadja megkezdődött egyszerre két kiállítással is, noha a hőmérő még nyárközepet mutat. A kettő közül a jelentősebbik kiállítás az Ernst-múzeumban nyílt meg. Kiállítói fiatalok, amit javára kellene írni ennek a kiállításrendező vállalatnak, ha nem a holt évad végén, a közönségtelenség reménytelenségében állítaná fiataljait csatasorba. Így mintha inkább az ágyútöltelék szerepét játszatná velük.

Bernáth Aurél foglalja el a kiállító helyiség felülvilágításos főtermét. Ezzel a fiatal művésszel tavaly ismerkedtünk meg a Műcsarnokban. Akkor is feltűnt sajátos egyénisége, amely nemcsak más volt, mint környezete, de fiataljaink külföldi mintaképeire sem emlékeztetett. Se Matissera, se Picassora, se Van Dongenre. Bernáth Aurél a végtelenné táguló kék vizek és a kék levegőég festője. Legjobb képeinek ez a két elementum a témája.

Az ecsettel való technikázás és a formák eltorzítása nélkül idézi föl férfias szélességgel és lendülettel nagy élményeit, az alkonyat árnyékától megmélyült színű tengert és eget. Amit megragad belőlük, az nem fényképszerű megfigyelése részleteknek, hanem csak a nagyra, sőt a legnagyobbra szorítkozó összefoglalás. Monumentális impresszionizmusnak lehetne nevezni festői jellemét, ha ez a két fogalom olyan nagyon ellentéte nem volna egymásnak. Borongó léleknek az érzései képei.

Igazi férfi érzik bennök, ki az alkonyat szomorúságában önmagának eredendő szomorúságára ismer s azért a külső világ színeiben tulajdonképpen önmaga színeit festi meg. Uralkodó tehetségének a szín látszik, - a rajzolt forma kevésbé foglalkoztatja. Érdekes lesz megvárni, hogy milyen lesz Bernáth Aurél fejlődése. Elég gazdagság lakik-e lelkében ahhoz, hogy mást és többet is produkáljon belőle? Egyelőre kevés motívumot dolgoz fel. Van-é benne fogékonyság egyéb motívumok iránt is? Ezekre a kérdésekre csak az idő felelhet meg.

Az idő lesz a bírája a két Basilidesnek is. Már rámutattunk ezen a helyen érdekes tehetségükre és részben a fogyatkozásaikra is. Akkoriban mint az egybenőtt ikrek festették ugyanazt ugyanúgy. Azóta lényegesen differenciálódtak, úgy, hogy ma már könnyű munkáikat egymástól megkülönböztetni. Még másfél évvel ezelőtt is mind a ketten morbózus képzelettel hajszolták a fantasztikumot. Ma ezt már csak Basilides Barnáról mondhatni el.

A lidércnyomás festője, kinek ecsetje alatt inkább borzalmat, mint szánalmat keltően eltorzul az emberi alak. Ez a hajlandósága immár a kifejezés módjának valami olyan modorosságába vitte bele, amelytől nehéz lesz szabadulnia. Modoros a rajza, modorosak a színei is. Mind a kettőben sok az érdekes, de ami érték bennök, az ezen az úton ki nem fejleszthető. Nagy kár lenne, ha ez a szép tehetség, aki olyan fiatalon annyi biztató tulajdonságot tudott mutatni, megakadna önmagában.

Basilides Sándor példája lehetne az útbaigazítója. Ez a fiatal művész a fantazmagóriák mámorából kidugta fejét a valóságba, a természetbe. Mostani képei talán kevésbé Ťérdekesekť, mint a régebbiek, de meggyőzőbbek náluk, inkább az érzéseinkhez szólók.

Motívumainak egyszerűségét gazdagságnak tünteti föl egy oly kvalitás, amely ennek a művésznek munkásságában eddig kevéssé mutatkozott: a finom színérzék. Eddig inkább csak a finom tónus-érzését ismertük a két testvérnek. Basilides Sándorban a természettel szemközt felébredt a gazdagabb szinesség iránt való érdeklődés. Csak most derül ki, hogy a szinesség is eredendő tehetsége. Kettejük közül alighanem ő találta meg azt az utat, amely elágazhatik bár, de előre visz.

Elek Artúr