|
Leo Janacek
Hatvkankét éves volt már, amikor a legvigasztalanabb, a legtragikusabb háborús napokban Prága egyszerre csak arra eszmélt, hogy a nagy Smetana utódját kapta benne s az "Eladott menyasszony" egyszerű, meleg melódiái után a "Jenufá"-t, holott már akkor ez az opera tizenkét éves multjával műsordarabja volt a Bécs és Prága közötti provincializmusba süllyedt szövetmetropolis: Brünn szerény operájának.
Amikor Janácek a Jenufát írta, még csak ötven éves volt és nyílt, nagy szemeivel, Goethere emlékeztető széles homlokával, valami derűs, sörös bonhomiával és szerény zeneiskolája padjai mögül a jövőbe ívelő várakozásssal, gyakran hallhatta első műve előadását, amelyet osztrák beamterek és elhízott cseh kelmefestők lokálpatriotizmusból fakadó tapsai tartottak életben.
Azután tizenkét sovány, keserű, meddő év következett, a véletlen szeszélyes játékára való idegsorvasztó várakozás, amíg az ősz Janácek divatba jött, felismerték, mert a morva mezők pásztorainak dalát, a morva erdők zúgását hozta a muzsikus folklorista minden üdeségével, kristálytisztaságával és mégis valami lázas, törtető szilajsággal, amit pedig csak a húszéves vad zsenik vére, lelke deríthet melódiává. Prága elindította, Berlin fémjelezte és mire az új állam megalakult, a cseh nemzeti kultúrának első kikristályosodott markáns egyénisége az ősz morva-szlovák Leos Janácek brünni zenetanító lett.
Mert Janácek a Gabriella Preiss paraszti novellájából írott első operájában, a Jenufában, amelyben első kritikusai Smetana pianissimóinak és legatóinak, táncai édeskés staccatóinak újjászületését vélték hallani, szavak melódiáját adta, azzal a természetes melegséggel, azzal a sajátossággal, ami megtévesztően emlékeztet a csiszoló, formáló komponisták elfinomodott és külső érzéki hatásra apelláló modorára, holott az ő orkesztere nem polifonikus, a zene inkább a színpadon van, az éneken és sokszor csak a vonók unisonója viszik az erőteljes melódiában rejlő friss érzelmességet és merész forradalmiságot. S mi ez az érzelmesség, mi ez a forradalmiság?
Hol felhorkanó, hol elfulladó, hol hirtelen elnémuló morva-szlovák népdal-motivumok, melódiát melódiára öntő források halk játéka, tiszta folklore, tiszta természet, valóságos kontrapunkt nélküli orkeszter, a zenei dráma minden koloritjával, minden impresszionizmusával. Egy melegebb, szenvedélyesebb, szinesebb, egészségesebb Smetana ő és amikor Prága a Dalibor után új, nemzeti operát, a békeszerződésekkel összeforrasztott cseh, morva, szlovák népek nagy nemzeti operáját akarta a Jenufában felfedezni, tévedett.
És Berlinnek kellett jönnie, Kleibernek, aki a büszke, szép Jenufa tragédiájában az emberi operát látta meg, a perzselő szerelem, az önfeláldozás dinamikus zenei líráját kórusokkal, táncokkal, kicsendülő nagy fugatokkal. S a nagy sikerek se térítették el a brünni kispolgárt, az öregedő zenetanítót, sok szorgalmas falusi kántor orgonamesterét és a Német Akadémia tagsága, a londoni aranyérem, a gyors egymásutánban megjelenő Janácek-életrajzok, kommentárok a hetvenedik éve felé közeledő mestert új munkára serkentik. Az örök ifjúnak látszó alkotó, az első sikerek mámorában új zeneelméletet teremt.
A harmónia és a formatan mellé a szavak melódiája elemzésének szükségességét, a természetes zenei alap mély analizisét helyezi és mosolyogva nyilatkozik néhány kritikusáról, akik zenei realistának bélyegzik. Holott a prózai opera áhítatos követője csak a szavak melódiáját, csak a szavak egymásbaboruló, egymásba forduló zenéjét hallgathatja, ahogy Charpentier a Montmartre operájában, a Louise-ben vagy Musszorgszkij a Borisz Godunovban is napjaik természetes szavait, beszédét öntötték örök zenei értékekké.
Janácek, aki fiatalságában élt Oroszországban, ott, a Volga partján, ahol Osztrovszkij vihara lejátszódik, lelkében, agyában magával hozta a Volgát és a szürke folyam monoton áradásával hömpölyögteti akcentusról akcentusra a drámai zenét. A hatalmas nyitány már magában hordja az uralkodó motivumot, az alig hallható vonókat szaladó kürtök viszik... az orosz pusztaság, trojkák csilingelése, vihar, villám.
Van az operában egy jelenet, egy lázas szerelmi éjszaka a Volgánál, - népi dalmotivumok teszik terheltté a zenével festett sötétséget, - Katja és Boris halálgondolatokkal tépődnek, az orkeszter elválik az énektől, már szinte akvarellhatásúvá válik és a vadászkürt triolája, amit Janácek előtt mindenki csak hegedűre mert írni, felsír, felzokog, ahogy csak élő, vérző ember zokoghat. Ebben az irodalmi és zenei hatásában is páratlan jelenetben nyert igazolást Janácek Ťteoriájať, a szavak melódiája, a folklore, az ösztönös emberi zene dinamikája, amely a primitívben, a természetességben, a népi mélosban keresi az őszinte, tiszta emberi zenét. |