Elisabeth Bergner

Három darabbal járja a világot. Shakespeare: "Ahogy tetszikť-jét, Londsdale: "Mrs. Cheney elmúlása" című vígjátékát és Shaw: "Johannáját" játssza társulata másfél-két év óta. Néki is társulata van, mint manapság a színpadi staroknak általában Németországban. - Hogy ez miért van így? Nyilván azért, mert ha a star egyszersmind igazgató is, akkor úgy választhatja meg színészeit és darabjait, hogy ő, illetve művészete a lehető legjobban érvényesülhessen. Így nem kell vitáznia sem igazgatókkal, sem rendezőkkel.

Igazuk van a staroknak: ha a közönség egy-egy nagy színész testéhez szabott tákolmányokat s végtelenül gyenge ensemblekat szívesen fogad egy-egy star kedvéért, akkor mért ne tennék, amit tesznek? Eddig már két ilyen ensemble járt itt Baden-Badenben. A nagy Bassermann egy szörnyű darabbal, amely tuberkulózis-oltásokról szólt s Tilla Durieux egy másik szörnyű darabbal, amely egy béna asszonyról szólt... Durieux különben szükségesnek tartotta, hogy mentegetőző cikkel előzze meg érkezését: hogy mért is választ egy nagy színész oly gyenge darabokat? És rossz színésztársakat?

*

No de hát Bergner három darabja ellen igazán senkinek sem lehet kifogása. Ezek jónevű szerzők. Az itt nyaraló művészek biztosítottak afelől, hogy egyebekben sem lesz majd kifogásom, - az ensemble elég jó, - Shaw Johannája elég jó, - s amennyiben darab is, ensemble is kívánni valót hagynának hátra: mindenért kárpótol Elisabeth Bergner. "Ő a mi legnagyobb művésznőnk!"- mondották itt egyhangúan. S valóban nagy izgalommal várták.

Mielőtt még megjött volna, az egyik lapban nyilatkozat jelent meg: Bergner üzleti igazgatója kijelenti, hogy Caruso óta nem volt színésznek akkora sikere, mint ennek az ensemblenak... pedig, pedig hát Bergner idealista. Csakis olyan darabokat játszik, amikhez kedve van - és ha ilyeneket nem talál, akkor inkább nem játszik.

Az elmult télen például csak tizenötször lépett fel mindössze, - mert belefáradt mostani szerepeibe, - új darabja pedig nem akadt, - tehát inkább áldozatul dobta gyönyörű hangját s áttért a filmhez. Egy másik lap arról cikkezett, hogy milyen nagy intelligencia ő: a "Krétakör" keletkezését például neki köszönheti az irodalom.

Ő fedezte fel a régi kínai drámát az Universal-Bibliothek egyik füzetében s ajánlotta figyelmébe Klabundnak. Ismét egy másik cikk királynői nagylelkűségéről hozott fel példákat. Hogy hogy szereti ő színészeit. Ekkor egy bejelentés következett: Shakespearet már nem fogja Badenben játszani, mert végleg belefáradt ebbe a szerepbe. - Ez volt az előjáték.

És mikor már itt volt: senkit sem fogadott... Őt baleset érte a színpadon, - az egyik kezét bekötve hordja, - neki pihennie kell. Mindez annyira felizgatta a kedélyeket, hogy az előadást nem is lehetett a kis drámai színházban megtartani, - a nagy-opera színpadát kellett tehát igénybe venni s a nagy opera zsúfolásig megtelt s oly előkelőséggel, gazdagsággal, aminőt fővárosokban talán nem is igen látni együtt, csak az ilyen üvegházakban, mint amilyen voltaképen ez az egész Baden-Baden. Ahol nem dolgozik senki semmit, csak örvendezik. S ahol a levegő oly lágy, mint a szanatóriumi orvosok tekintete rendesen.

*

Soha életemben még ilyen gyönyörű hangot nem hallottam. - Nincs az a fuvola, lágy szél, anyai gügyögés, amely azt finomságban, változatokban, lehelletszerű átmenetekben utolérhetné. Ezt a hangot, amíg élek, hallgatnám, - ez volt az érzésem. És ha nem ezt a rossz, egyhangu, unalmas darabot - a Shaw Johannáját, - mondaná, hanem csak úgy beszélgetne: akkor még sokkal inkább. - De nemcsak hallgatnám - az egész jelenséget nézném, felinnám akármeddig. Mert gyönyörű az egész együtt, úgy ahogy van. Nincs ebben egy szemernyi hiba.

Törékeny, vékony kis asszony s úgy rebben be a színpadra, hogy az ember óvná, félti, nehogy baja essék. S mihelyt belép: máris valami körülreszketi, ragyogja, - nyilván a jelentékenység varázsa... ezt a kis testet. Mért van az, ki tudja a titkot, hogy ezek a mozdulatok különbek, nemesebbek, mint az összes többi mozdulatok körülötte?... Hiszen azok is emberek, akik körülötte vannak... És úgy érzem mégis, - hogy azoknak ólomból vannak karjaik - hozzá képest. Mi teszi azt, hogy ez a kis arc, amely nem is szép, oly gyönyörű?... hogy ebbe az üde kis, gyerekes könnyű mosolyba szerelmes lesz az ember?

Az egész lény oly könnyű, mint a hab s ezért nem lehet soha többé elfelejteni... ezzel szemben Tilla Durieux oly bölcs és oly nehéz! Bergner művészete természeti jelenség! - nyilván! - olyan, mint a Varsányi Iréné. Soha életemben még ezt a szót: Isten (Gott) oly meghatón kiejteni nem hallottam. Nem is vágy volt: csak éppen egy tünődő pillantás Isten után. -

Voltakép talán: ahogy a gyermekek imádkoznak: minden hit nélkül, tünődve mondta ki ezt a szót s azért hatott oly megrázón. - Igen: a gyermekesség, az igazi gyermekesség, úgy látszik, az hat ránk mégis csak a legmélyebben s az összes művészetekben, - illetve, kétségtelennek látszik, hogy aki gyermekes, annak nem lehet vesztett ügye nálunk, embereknél.

Sokfelé hallottam azt a véleményt, hogy a színésztehetség utánzó-tehetség, hogy jó színész az, aki tökéletesen ura arcának, arca kifejezésének, mozdulatainak - s úgy kormányozza azokat, ahogy a szerepe kívánja. - Lehet, hogy ez így is van, hogy ez is egy fajta színészi képesség: - ezzel nem vitázom. De hogy van egy másik fajta is, - abban bizonyos vagyok. Ez a másik fajta pedig egész egyszerűen nem is kormányoz semmit, hanem úgy játszik, amilyen ő, és csakis olyan szerepet vállal, amely természetének megfelel. Én ezt szeretem jobban és még akkor is, - ha ez az utóbbi csak azt az egyetlenegy félét tudja, amit tud, hogy tudniillik úgy beszél mindenkor, amilyen ő, - szól, ahogy Isten adta szólnia.

S ha semmi mást nem tud is, nekem akkor sem válhatik unalmassá soha: s hogy ez így van velem, ezzel csak most jöttem tisztába Bergner két előadásán. - A második darabban ugyanaz volt, ami az elsőben s a darab végén ugyanaz, mint az elején. Csakhogy mihelyt kinyílt az ajka s bárhol szólt, - bármikor, mihelyt lehellet hagyta el az ajkát: a szíve rezdült abban. S ez a szívhang kifejezhetetlenül édes volt mindig. Az ember nem tudja, hogy mihez hasonlítsa például ujjongását? A szájharmonikának van olykor oly mély zengése, oly angyali lelkendezése... csakugyan, de az a hang nem kavarja fel lelkem legmélyét - s abban is Isten tudja mit?

Tilla Durieuxről lehet könyvet írni - s hogy akadt is valaki, aki erre vállalkozott (Julius Bab volt az illető) - ezen mégcsak nem is csodálkozom. Durieux-ről csakugyan lehet sokat beszélni, ez a színésznő sokat tud, talán mindent, amit színész csak tudhat, ez a színésznő a szerepeit megkomponálja... ennek művészete komplikált. Ő az, aki csakugyan ura minden mozdulatának - ő a technikai tökély, maga a virtuozitás. S aki mindezt meg akarja elemezni és magyarázni, - annak csakugyan könyvet kell írnia ambiciózus művész-növendékek okulására.

Bergnerről azonban hogy lehet könyvet írni? miután az embernek mindenekelőtt sejtelme sincs arról, hogy hogy csinálja azt, amit csinál... vagy ha ennek valahogy nyomára jutott volna, akkor se tud kifejezni belőle semmit. Bergner Shaw Johannájában együgyű, félkegyelmű parasztlány, egy szent hóborttól megszállt, ártatlan lélek... ezt megállapíthatjuk. S még azt is, hogy ez nem is olyan nagy ötlet, különösen nem, ha a művésznőnek semmi más ötlete nincs s ugyanaz marad a darab végén, ami az elején volt. Durieuxnek ez kevés volna. S Bergnernek nem kevés, mert ő ha egyhangú is, akkor is nagyszerű.

Legfeljebb annyit lehet még mondani róla, hog ez az a művészet, amelynek megítélését merőben a szívre kell bízni, itt latolgatásnak helye nincs... miután ez a művészet nemcsak szép és jó - ennek varázsa is van. És teljesen lehetetlen ostobaság volna, hogy előbb megrészegedjünk tőle, aztán kisebb-nagyobb kifogásokat emeljünk.

Füst Milán
(Baden-Baden.)