Ad vocem Goethe

Egy német vidéki szinházban minap ünnepi előadásban adták, két este egy végben, a Goethe Faustját, mind a két részét, s egy beszámolóban azt olvasom, hogy, különös: mintha az első rész, mely valaha szinpadról is elragadó volt, a mai néző számára elhalaványodnék, ellenben váratlanul kivirulna s kivilágosodnék számára a második; az első részbeli Faustnak metafizikus vívódásai s ahogy a Gretchen szüzessége körül tragédia gyűlik, a mai közönségre fontoskodás gyanánt hatnak, ellenben megragadja a második részbeli cselekvés és cselekmény. Így a referáda, bizonyára így van, s összefügg azzal, amit itt a Nyugatban nemrég - a Börne Goethe-falását magyarázván - az öreg Goethének modernségéről kifejtettem.

A Faust első részéről már Taine megírta, hogy kispolgári éposz, s mulatságosan hat, amint eget és poklot megmozgat, hogy egy professzor egy kis mesterlyány nyoszolyájába eljusson. Ma, Einstein s a suffragettizmus után kivált olyan ez, mint mikor a moziban a Victor Hugo Nyomorultjait pergetik le, melynek főjelenetében a fiatal anya, hogy gyermekének enni tudjon adni, levágatja s eladja talpig érő tündérhaját - s a földszinten s a karzaton csupa garçonne- és eton-fej nézi s azt mondja rá: annyi baj legyen!

Ez valóban, minden genieje és költészete mellett, a XVIII. századbeli Goethe. Ellenben amely rendben ez a csodálatos ember vénült s mindjobban átengedte magát tudákos érdeklődésének, annál jobban át kezdte érteni a világot s az embert, annál örökebbek, mert tudományosabbak lettek meglátásai s megérzései, s igaz dolgokat írván, melyek mindig igazak, mindenkorra modern is lett.

Ez a mondhatatlanul bájos benne. Nem lehet azt mondani, hogy nem öregedett volna, - inkább megvannak benne az öregkor minden bogarasságai, öregkori prózája már nem is a XVIII-ik, hanem a XVII-ik századba való visszaesés, mintha Lessing és Herder sosem élt volna: az öreg Gottsched kezd benne hazajárni.

Van benne olyan misztikum és sejtelmesség, hogy Cagliostro tanulhatna tőle - ugyanakkor, mikor a két legnagyobb modern: Byron és Stendhal már virágzik, sőt Byront Goethe még el is parentálhatta, Stendhalnak pedig egyik első olvasója s felfedezője. Nem, Goethe nem adja a modernet, inkább: tüntet öregségével s régimódiságával, s megteheti, mert éppen bogarasságaival úgy jár élén a XIX-ik századnak, sőt, mint ma látjuk, a XX-iknak is, mint ahogy az 1815-iki bécsi kongresszuson a megtestesült ancien régime, a nyolcvan éves duc de Ligne volt a legfelsőségesebb s a legmodernebb lélek.

A Faust második részében: mint ahogy az Anyákhoz való lemenetel előlegbe vett psychoanalysis s a Heléna-jelenet előlegbe vett Bernard Shaw, úgy ez a cselekvő Faust, ki ott látja beteltnek életét, ahol a tengertől egy darab földet hódít el, az előlegbe vett chauffeur-tipus (hogy a Keyserling szavát alkalmazzam), a huszadik század pilótaembere.

A genienek nem kell sem idejét, sem korát megtagadnia, hogy minden időkre szóljon s minden nemzedékhez annak szíve és esze szerint beszéljen, - csak éppen genienek kell lennie. Így modern, minden nemzedékben újra, Plato és Lionardo is, bármennyire nem bújt ki egyik sem a maga bőréből. Érdemes volna még száz esztendeig élni, hogy az akkor elértek és tapasztaltak világánál mi mindent ki lehet majd Goethéből olvasni olyat, amit ma nem is sejtünk benne.

Ignotus