Szocializmus és kapitalizmus

Angliában nemrég majd ugyanazon nap került nyilvánosságra a Labour Party, a szociáldemokrata munkáspárt programja, s az ipari béketanács emlékirata, melyben hatalmas munkaadók és nem kevésbbé hatalmas munkásszervezetek együtt tanácskoztak volt, hogy közös intézményeket keressenek s ajánljanak az ipari élet békéjének megóvására.

A Labour programjában, mérsékletében s okosságában nem nehéz ráismerni Mr. Snowdenra, ki a párt leggyakorlatibb politikusa s Macdonald alatt pénzügyminiszter volt. Az ipari békebizottság jelentése pedig rávall a nagyiparos és volt miniszter Sir Alfred Mondra (azóta Lord Melchettre), ki a bizottságot egybehítta volt s úgy régebben, Lloyd-George mögött, a liberális pártban, mint most a konszervatívban a munkássággal való békés megegyezés útját keresi.

Úgy a Labour programja, mint a békebizottság jelentése eminenter gyakorlati és sok pontban rokon. De persze: még nagy köztük a válasz - s tulajdonképp még mindig elméletek s elgondolási külömbségek miatt. Ehhez képpest most kétszeresen érdekes visszaemlékezni az angol alsóház egy öt év előtti vitájára, melyben ugyancsak Mr. Snowden s ugyancsk Sir Alfred Mond napokon át álltak volt szemben egymással, - az első: hogy minden opportunizmus mellett a szocializmus igazát bizonyítsa, a másik: hogy minden szociálpolitikája közepett megvédje a kapitalizmust.

A vita kiindulása és formája az volt, hogy Mr. Snowden az ellenzéket vezető munkáspárt nevében elvi jelentőségű határozati javaslatot ajánlott elfogadásra a kapitalista rendszer s a magántulajdon ellen, Sir Alfred Mond pedig a konszervatív-liberális többség nevében ellenezte a javaslatot. Erről a vitáról aztán R. G. Chesterton, ki se nem szocialista, se nem kapitalista, csak kitünő író és kitünő ember, azon napokbeli szokott heti-krónikájában a következőket írta:

"Mr. Snowden azt azt államszocializmust adta elő, amiben én hittem volt, mikor tizennyolc éves voltam s amelyiken túlláttam, mire huszonhárom lettem, Sir Alfred Mond pedig csak beszélt, de nem mondott semmit. Azt állította, hogy minden munkás, akinek van, teszem, egy kalapácsa, ezzel máris tőkés, és ugyancsak tőkés minden munkás, ki megtakarított annyit, hogy házacskát vehessen. Lehet. A baj csak az, hogy munkással nem igen esik meg, hogy háza legyen, s ha van kalapácsa, csak annyi biztossága van rá, mint aki esőben napernyőt tart maga fölé. Mindez csak szavakkal való fontoskodás. Sir Alfred megteheti, hogy kapitalizmusnak kereszteljen el olyan állapotot, mikor a munkásnak tőkéje van.

Mondanom sem kell, hogy ilyen kapitalizmusnak én is mellette volnék. De ha kapitalizmuson ezt értjük, vagyis olyan világot, hol a munkásnak van nemcsak kalapácsa, hanem háza is, akkor a mostani állapot igenis nem kapitalizmus. Mert a modern ipari államnak isten bizony nem az a jellemzője, hogy a munkásnak benne tőkéje van! Inkább: az a jellemzője, hogy a munkásnak nincs benne tőkéje! Sir Alfred Mond meghatározása szerint a kapitalizmus abban áll, hogy a munkás tulajdonosa a házának - aztán kapitalizmusképpen egy olyan állapotot véd meg, melynek az a fővonása, hogy a munkásoknak nincsen házuk.

Bizonyára: Sir Alfrednek joga van a kis tulajdont is kapitalizmusnak nevezni. De akkor minek nevezi az olyan állapotot, amelyikben nincs a legkisebb tulajdon sem?... Ha én kapitalizmusról beszélek, akkor egy bizonyos meghatározott állapotra gondolok, s arra gondol minden értelmes ember. Nem magára a magántulajdonra, még a termelés eszközein való magántulajdonra sem.

Hanem arra az állapotra, melyen belül a magántulajdonnak s kivált a termelés eszközei felett való magántulajdonnak tekintetében annyira végletesek az egyenlőtlenségek, hogy a nép nagy sokaságának semmi néven nevezendő tulajdona nincs. Kapitalizmusnak azt nevezem, mikor a tulajdon annyira egyenlőtlen, hogy a kis ember nem tud a maga tulajdonából megélni, hanem bérbe kell adnia magát egy más ember tulajdona számára.

Ez egy bizonyos és meghatározott állapot, s nem vág a szocializmus, tulajdonképp az egyenlőség problémájába sem. Tegyük fel, hogy itt van előttünk öt kisbirtok vagy konyhakert egy sorban. Ezt nem azért nem nevezem szocializmusnak, s nem azért nevezem kapitalizmusnak, mert nem valamennyi a földmívelési miniszternek vagy a KÓBI-nak: a Konyhakert-Bizottságnak tulajdona. Azért sem, mert egyik kert talán jobb, egyik birtokocska talán nagyobb a másiknál. Hanem kapitalizmusnak azért nevezem, mivel a kisebb paraszt rákényszerül, hogy munkása legyen a nagyobb parasztnak. A kapitalizmusos állapot akkor kezdődik, mikor a kicsiny tulajdonos a maga tulajdonából nem tud megélni s csak úgy élhet, ha másnak dolgozik...

Egyszóval: nevezzék kapitalizmusnak vagy akárminek: a dolgoknak az a rendje értődik e néven, mikor a munkás e renden belül nem egyéb bérszolgánál. Nincsen saját háza, mert az a nagybirtokosé. Nincsen saját szerszámja, mert az a gazdájáé. S ez az a rend, amelyben ezidőszerint élünk, amelyen olyikunk változtatni akar, viszont amelyet mások, úgy látszik, változatlan fenn akarnak tartani.

S úgy vélem: a dolgok e rendjének valóságos képét kuszálja össze afféle vita, melynek során Mr. Snowden elítél minden tulajdont, még ha jó is, Sir Alfred Mond megvéd minden tulajdont, még ha rossz is. Tisztára önképzőkör, - mindkét álláspont képtelenség, egyik sem jelent semmit, mert egyik sem érinti a mai civilizáció igazi problémáját, amely nem maga a tulajdon, hanem a tulajdonban való aránytalanság, a legtöbb ember számára a tulajdon híja.

Igazán nem tudom, hogy efféle bőbeszédű vitákban mi rosszabb: a kommunizmus ígérgetései-é, amely kommunizmust senki sem kíván, vagy a kapitalizmus védekezése-é, amely védekezésben senki sem hisz. Minden értelmes embernek át kell látnia, és pedig egyre világosabban, hogy, ha fenn kívántuk tartani a tulajdont, akkor hiba volt megengedni, hogy kivétel legyen, ahelyett, hogy ez volna a rend.

Ha azt akarjuk, hogy a tulajdon legyen egyik összetartója a közösségnek, akkor igenis közössé kell tennünk - nem éppen holmi köztulajdon értelmében, hanem egyszerűen abban az értelemben, hogy közönségesen, általában, mindenki számára meglegyen s mindenkinek jusson belőle. Tárgytalan volna a házasság helyes vagy helytelen voltáról vitatkozni olyan országban, hol csak húsz embernek szabadna törvényesen megházasodnia. S gúny volna az anyáknak az ő csecsemőikre való természetes jogáért izgatódni olyan helyen, hol csak egy előkelő kis csoport anyának volna megengedve, hogy gyereke lehessen...ť

Így írt a szocializmus és a kapitalizmus problémáiról öt év előtt valaki, aki se nem szocialista, se nem kapitalista. Nyilvánvaló, hogy nem hiába írt - a Labour programja és az ipari béketanács emlékirata azt mutatja, hogy mindkét fél tanult belőle.

Ignotus