Az amerikai kultúra

Valahányszor amerikai irodalommal foglalkoztam, amerikai kultúráról olvastam vagy hallottam, nagy kérdőjelként állott elém az a nagy ellentét, amely az amerikai kultúra általános megítélése és az amerikai irodalom és tudomány mai eltagadhatatlanul nagy föllendülése között van. Aki Amerikában járt, csaknem mindenki ugyanazzal az elítélő véleménnyel tért haza. Rideg, vesződségben és munkában eltörődött élet, amelynek nincs semmi szépsége.

Hajsza a dollárok után tölti be a napot, léha szórakozással telik el az este és az éjszaka. Rideg otthonok, melyeknek nincs semmi bájuk; nincs bennük kép, műtárgy, apró csecsebecse, vitrin nippekkel, egyéni ízlésű függönyök, könyvtár, zongora.

Mindez hiányzik az amerikai lakásból. Ellenben látunk egyforma sablónra épült házakat kis szobákkal, falba épített szekrényekkel, kevés, egyszerű butorral. Az egyéni ízlés helyett gépek, amelyek megkönnyítik a háztartást. A könyvek helyett napilap, valami sportlap és a Saturday Evening Post vagy egy más Magazine. A zongora, hegedű helyett grammofón, újabban csaknem minden házban rádió (olvasd: rédió). Sinclair Lewis jellemzi így egyik regényében az átlag amerikai otthont: Ez is olyan ház volt, amelyben van egy nagy grammofón, de nincs benne egy könyv se. S ehhez az általános megítéléshez hozzátehetem saját tapasztalatomat is.

Ha akár itthon, akár külföldön utazva, amerikaiakkal találkoztam, rendesen megkérdeztem, kik náluk az ujabb, kedvelt regényírók, milyen darabokat játszanak a szinházakban. S a felelet, alig egy-két kivétellel, mindig ugyanaz volt, hogy ők ezt nem tudják, nem szoktak könyvet olvasni. A munkában kifáradva az amerikai embernek nincs ideje a napilapon kívül egyebet is olvasni, legfeljebb egy magazine-t vesz meg, hogy a subway-n utazva megnézze a képeket s azután eldobja. A szinház nagyon komoly hely, a movie (mozi) jobban szórakoztatja, meg a music play (táncos operett) és a show (látványosság). Legfeljebb egy-egy vígjátékot, bohózatot néz meg néha.

Ezzel a szomorú képpel szemben áll az az eltagadhatatlan tény, hogy már a mult század végén, de különösen az utolsó 15-20 évben az amerikai irodalom, különösen a regényirodalom óriási lendülettel tört előre. A mult század második felének nagy írói, Mark Twain, Bret Harte, Lewis Wallace és a nagy gondolkodó Emerson nagy népszerűséghez jutottak. S érdekes megemlíteni, hogy H. Beecher-Stowe világhíressé vált regénye, a Tamás bátya kunyhója, megjelenése évében, 1852-ben 300.000 példányban kelt el.

Az igaz, hogy ez irányregény volt s belemarkolt az emberek lelkébe. A huszadik század eleje óta az amerikai regényirodalom nemcsak az írók és a példányok nagy számával, hanem a művek nagy jelentőségével, irodalmi értékével is hatalmas versenytársa lett nemcsak az angol, hanem az egész európai regényirodalomnak.

Elég, ha csak a legkiválóbb neveket sorolom el: Joseph Hergesheimer, Gertrud Atherton, Willa Cather, Dorothy Canfield, Edna Ferber, Frank Harris, Sherwood Anderson, Sinclair Lewis, Booth Tarkington, Upton Sinclair, Theodore Dreiser, James B. Cabell. S az ő regényeik óriási, több százezres példányszámokban fogynak. S aztán látjuk, hogy az Egyesült Államok csaknem minden városában van legalább egy egyetem, nagyon sok hallgatóval, kutató intézetekkel, óriási alapítványokkal. Ott vannak a Carnegie- és Rockefeller-intézeteken kívül mindenütt az egyéni vagy társadalmi adakozásból épült könyvtárak és tudományos intézetek. S az egyetemek és egyéb intézetek körül nagy tudományos irodalom fejlődik és virul.

Ez az ellentét régóta foglalkoztatott és izgatott. Midőn most alkalmam volt eljutni Amerikába, az egyik, engem legjobban érdeklő kérdés ép ez volt. Vágyódtam rá, hogy megkapjam a feleletet. Vajjon összeegyeztethető-e az amerikai kultúrának ez a közismert és folyton hangoztatott alacsony színvonala az irodalom és a tudományos élet ilyen nagy fellendülésével? Vajjon kik azok, kik nemcsak napilapot és magazine-t, hanem könyveket is olvasnak és vesznek?

Ezt a kérdést szóba hoztam egyrészt régóta Amerikában élő idegenek, másrészt igazi, százszázalékos amerikaiak előtt is. S azt a felvilágosítást kaptam, hogy igenis van ma már egy számottevő könyvolvasó réteg. Figyelmeztettek rá, hogy nézzek csak körül az Elevated-en (a földfölötti vasút) és a subway-n (földalatti vasút) s meg fogom látni, hogy míg a férfiak csak napilapot vagy magazine-t olvasnak, a leányok legnagyobb része könyvet olvas.

A kis tisztviselők és az egyetemi hallgatók közül kerül ki a könyvolvasó és könyvvásárló közönségnek egy jelentékeny része. Egyik, igen magas színvonalú, progresszív irányú hetilap szerkesztője előtt is felvetettem a kérdést s ő azt felelte, hogy igenis ma már van igen jelentékeny könyvolvasó és az irodalom iránt komolyan érdeklődő közönség. Ez a kevésbé vagyonos középosztály, amelyik nem utazik Európába s amelyikkel legritkábban találkozik az idegen.

Továbbá az egyetemi ifjúság, fiúk és leányok egyaránt, amíg tanulnak s nem jutnak bele a business-be. S van végül egy, még aránylag nem nagy, de folyton nagyobbodó learned layer (tanult, művelt réteg), amelyik komolyan veszi az irodalmat és a tudományt. S amerikai tartózkodásom alatt volt alkalmam ezek közül is néhánnyal megismerkedni, olyanokkal, akikkel lehetett irodalomról beszélni, s voltam olyan otthonokban is, ahol a rádión kívül könyvtár is van. S figyelembe kell venni, hogy a könyvfogyasztásnak egyik igen jelentékeny tényezője a rengeteg sok nyilvános könyvtár az Egyesült Államok minden városában.

S ha valaki most abból, amit elmondtam, azt a következtetést vonná le, hogy tehát Amerikában van egy nagy, műveletlen tömeg s efölött egy ma még aránylag kicsiny, művelt, tanult réteg, nagyon helytelen fogalmat nyerne az amerikai kultúráról. A dolog nem ilyen egyszerű. Annak a tömegnek, amelyik a mi európai felfogásunk szerint "kulturálatlan" szintén megvan a maga kultúrája, csakhogy az más, mint a miénk. S az a "művelt rétegť" amely most van alakulóban, növekedőben, szintén máskép látja a kultúrát, mint mi. S ha képet akarunk nyerni az amerikai kultúráról, meg kell ismernünk azt az amerikai életet, amelyből ez a kultúra kisarjadzott.

Aki az európai felfogás előítéleteivel nézi és bírálja az amerikai embert, az amerikai életet s mindazt, ami evvel összefügg, sohasem kaphat róla helyes képet. Egy dologgal tisztában kell lennünk, ha Amerikáról beszélünk: hogy ott az egész élet máskép alakult, máskép fejlődött, mint az európai, tehát más is lett. Ha tehát azt a mindennapi kérdést intézik hozzám, hogy jobb-e vagy rosszabb az élet Amerikában, csak azt felelhetem rá, hogy se nem jobb, se nem rosszabb, hanem más, egészen más.

Az amerikai élet és az amerikai viszonyok alakítják, formálják az ott élő emberek lelkét s teremtik meg kultúrideáljukat. Az első, nagyon fontos momentum, amely az amerikai életre erősen rányomja bélyegét, a mult hagyományainak teljes hiánya. Az európai és ázsiai népek és országok mai élete többezeréves fejlődés eredménye, s az állami, társadalmi élet minden megnyilvánulásában ott lappang világosabban vagy rejtettebben ennek a hosszú multnak a hagyománya. Akármilyen modernek akarunk lenni, ott van bennünk, gondolkozásmódunkban, érzelmeinkben, intézményeinkben, magán- és állami életünkben a mult.

A régiségek szeretete, az otthonhoz, a megszokott bútorokhoz való ragaszkodás, mind ennek a belénk rögződött érzelemnek, a multhoz való ragaszkodásnak a megnyilvánulása. S ez a mult gyakran akadályozza a fejlődést, béklyókat rak minden mozdulásra s hogyha haladunk is, lassítja és irányítja ezt a haladást. Az Egyesült Államoknak alig százötvenéves a multja, tehát nincs ilyen korlátozó hagyománya. Bölcs államférfiak készítették alkotmányát és semmiféle régi törvények vagy intézmények nem akadályozták államférfiúi bölcsességük szabad megnyilvánulását. Az azóta egész Európából és Ázsia egyes részeiből beözönlő lakosságból alakult ki az Egyesült Államok polgársága ősök és ósdi kiváltságok nélkül. Tehát nem is fejlődött ki náluk a multhoz való ragaszkodás.

Ha valami újat jónak, hasznosnak látnak, a régit minden törpengés és érzelmesség nélkül lerombolják s azonnal elfogadják az újat. Városaikban a negyven-ötven éves ház már régi, de nem ragaszkodnak hozzá. Ha le kell bontani uccasorokat, ha át kell telepíteni a lakosságot egyik városrészből a másikba, ezen egy percre sem akadnak fenn. S a gondolkozásmódnak ez az iránya biztosítja a szabad fejlődést. S ehhez járul még a demokráciának és a szabadságnak az a szelleme, amely az egész közéletet átlengi. Az állam alig avatkozik bele az egyén életébe, s szabad teret enged polgárainak az érvényesülésre.

A multhoz való ragaszkodásnak ez a hiánya magyarázza meg azt is, hogy az emberekben nincs meg a ragaszkodás az otthonhoz. Sehol sem oly egyszerű dolog lakást vagy akár várost, lakóhelyet változtatni, mint Amerikában. Ép ilyen könnyű dolog náluk foglalkozást változtatni. Ha valakinek nem jól megy a sora, azonnal igyekszik más foglalkozás után nézni. Ott megtehetik ezt, mert állami korlátozások ebben sem akadályozzák. Tehát a hagyományokhoz való ragaszkodásnak hiánya könnyűvé teszi az amerikai ember számára az élet gyors változásait.

Az amerikai életnek egy másik alakító, formáló ereje az óriási méretek. A nagy városokba összezsúfolt embertömeg az élet minden megnyilvánulásában megteremtette a rendkívüli méreteket. Ott vannak a nagy városok: New York hét és fél millió, Chicago három millió, Philadelphia két és félmillió, Pittsburgh több mint egy millió lakosával s a kisebb vidéki városokban is három-, négy-, ötszázezer ember él. Ez az együttélő, egymásra utalt nagy embertömeg az élet minden vonatkozásában óriási méreteket teremt. Óriási gyárak és áruházak, rendkívüli forgalom a föld felett és a föld alatt; a nagy távolságok miatt az autóforgalom óriási emelkedése; kétezer szobás szállodák, mozi, szinház négy-, öt-, hatezer néző számára, középiskola három-négyezer tanuló számára, a Columbia-egyetem 36.000 hallgatóval. Kifejlődött a nagy áruházak és az egész államot behálózó óriási üzleti vállalatok rendszere s ezzel kapcsolatban a rengeteg vagyonok felhalmozódása.

A mammut városokban emelkedtek a negyven-, ötven-, hatvanemeletes felhőkarcolók; s egy-egy ilyen épület irodáiban, üzleti helyiségeiben egyszerre tíz-tizenötezer ember dolgozik. Ezek az óriási méretek az üzleti vállalatokban, termelésben, forgalomban és vagyonban kifejlesztették az amerikai ember lelkében a nagy önbizalmat, mondhatnám elbizakodottságot, hogy náluk minden a legnagyobb a világon.

Ezt halljuk is lépten-nyomon New Yorkban. New York a legnagyobb város a világon, a Broad Street a leghosszabb ucca a világon, a Brooklyn-Bridge a legnagyobb híd a világon, a Roxy a legnagyobb mozi a világon s a richmondi óra, melynek számlapján a Hudson túlsó partjáról, több mint két kilométer távolságból is meg lehet látni, hogy hány óra van, a legnagyobb óra a világon. S az egyik szinház is így hirdeti az ujságban új énekes látványosságát: The best and biggest song and dance show on earth (a legjobb és legnagyobb énekes és táncos látványosság a világon). S mivel minden amerikai ember érzi, hogy a felhalmozott óriási vagyonok mindent lehetségessé tesznek, kifejlődött bennük az az érzés, hogy pénzzel mindent meg lehet venni: képet, szobrot, régiséget, előkelő nevű férjet vagy feleséget, művészeket, tudósokat, irodalmat, tehát kultúrát is.

S a nagy gazdagoknak ez az önérzete, elbizakodottsága átterjed az egész amerikai népre, s kifejlesztette bennük a tudatos hazafiságnak egy egész más formáját, mint más országokban. S most rá kell mutatnom az amerikai lélek kialakulásának még egy különös sajátosságára, arra, hogy az amerikai nemzet egészen máskép alakult, mint a világ bármely más nemzete. Lassú település, folytonos bevándorlás gyarapította századok óta az Egyesült Államok lakosságát. Nagyrészt angolok, németek és hollandusok, továbbá franciák, olaszok és spanyolok telepedtek le az üres területeken. Az erősebb bevándorlás a mult század közepén kezdődött; 1840-1880 között már közel tízmillió volt a bevándorlók száma, 1880-1914 között ez a szám huszonkét millióra emelkedett.

S ezekben az évtizedekben egészen megváltozott a bevándorlók faji hovatartozósága is. A régibb bevándorlók Európa északi részéből jöttek s legnagyobb részük a germán fajhoz tartozott; 1890 körül megváltozik a helyzet, s a bevándorlók többsége Európa keleti és déli részéről tódul az Egyesült Államok felé: oroszok, lengyelek, magyarok, olaszok s a Balkán-félsziget lakosai. A nyugati részre özönlenek a kínaiak és a japánok. S ezekhez járul még körülbelül tízmillió negro (fekete) az Államok egész területén.

Tehát itt van előttünk egy óriási ország, száztíz millió lakossal, akiket nem tart össze sem faji, sem vallási kapocs, s mégis egy egységes, erős, önérzetes nemzetté forrottak össze. Példátlan az emberiség történetében. S ez az összetartó erő egyrészt az egységes nyelv, az angol nyelv erős vonzása, amely minden idegent felszí a második, legkésőbb a harmadik nemzedékben, másrészt a nagy, nemzeti öntudat, mely a legutolsó amerikai polgárt is eltölti, mert érzi, hogy ő egy hatalmas állam szabad polgára, egy nagy nemzet tagja, részese hazája minden dicsőségének, hatalmának és gazdagságának.

S ennek a nemzeti egységnek szimboluma a csillagos lobogó, s az ember lépten-nyomon látja, milyen tiszteletben tartják, hogy ünneplik az Egyesült Államok lobogóját. Ennek az érzésnek egy amerikai barátom egy nagyobb gyülekezet előtt tartott beszédében így adott kifejezést: ŤMi amerikaiak minden reggel, amikor felnyitjuk szemünket, köszönjük meg istennek, hogy amerikaiak vagyunkť.

Az amerikai életnek még egy fontos jellemző vonására kell rámutatnom, arra, hogy a munka, anyag és pénz viszonya egészen más, mint nálunk Európában. Náluk a legfontosabb, a legértékesebb a munka. Az Egyesült Államok óriási birodalma minden nyersanyaggal és feldolgozott iparcikkel bőven ellátja lakosságát, tehát nincs meg az anyagnak, az árunak az az tisztelete, megbecsülése, mint nálunk, tehát nem is takarékoskodnak vele. A pénznek sincs meg az a varázsa, mint nálunk, mert pénz bőven van s tudják, hogy aki dolgozik, biztosan megkeresi azt az összeget, ami kényelmes, nyugodt életet biztosít számára.

Tehát legfontosabb, legdrágább a munka. S ehhez formálódott az amerikai ember mindennapi élete. Tudja, hogy dolgoznia kell, hogy megkeresse azt, amire szüksége van. Magánéletét, háztartását pedig úgy kellett alakítania, hogy minél kevesebb munkával, különösen minél kevesebb megfizetett munkával járjon. Egy leegyszerűsített, sablónossá lett életet kell élniök, amelyben a gépeknek és a pontos organizálásnak jut a legfőbb szerep.

A munka nagy értéke mellett nagyon fontos tényező az amerikai élet kialakulásásában az üzleti élet óriási fejlődése, a szabad verseny s a legnagyobb eshetőségek korláttalansága. Az amerikai ember számára a mindennapi munka biztosítja a gondtalan megélhetést, de ezenkívül nagy önbizalmat ad neki az a tudat, hogy bármikor fordulhat úgy a sorsa, hogy nagy vagyont szerez. Egy jó ötlet, egy szerencsés üzleti konjunktúra kihasználása hirtelen óriási vagyonhoz juttathatja. Ez a lehetőség, a chance (amerikai kiejtéssel csensz) az a varázsszó, amely minden amerikai embert szorgalmassá és önérzetessé tesz.

Az amerikai életnek ezek a sajátságos, az európaitól nagyon elütő körülményei formálják az amerikai ember lelkét, egész egyéniségét s kialakítottak egy új, az európaitól eltérő embertipust. S figyelembe kell venni azt is, hogy az egyes társadalmi rétegek között nincsenek olyan nagy, nehezen áthidalható elválasztó falak, mint az óvilágban.

Amerikának nincs születési arisztokráciája; tehát nincs olyan osztálya, amely társadalmilag egészen elválik a többitől. A társadalmi osztályok három rétegét kell megkülönböztetnünk: a munkásság, az ú. n. középosztály (a kereskedők, tisztviselők, diplomás pályák) és a nagygazdagok. A munkásság és a középosztály között nincs az a távolság, mint nálunk, mert a munkásság helyzete, életstandardje jobb, magasabb, mint Európában, viszont a középosztályé bizonyos tekintetben alacsonyabb.

Tehát e két társadalmi osztály életmód és gondolkozásmód tekintetében elég közel áll egymáshoz. A nagygazdagok életmódja egészen más, mint a többié, de egyéniségükben, érzelmeikben ugyanolyan amerikaiak, mint a többi. S nincs is köztük, mint társadalmi osztályok között áthághatatlan elválasztó fal, mert hisz a chance, a szerencsés véletlen, egy nagy üzleti siker bárkit feljuttathat a nagygazdagok sorába.

Meg kell említenünk még azt a különbséget is, mely egyrészt a nagyvárosok és a vidék, másrészt az Egyesült Államok egyes részei, az északi és déli, a keleti és nyugati államok között van. Maga New York hét és fél millió lakosával, azt mondhatjuk, külön ország. Ott együtt van, összeszorítva a sziklás talajon épült nagy kőtengerbe a világ minden népe.

A nagy vidéki városok szétterpeszkednek, néha óriási területen, fásított utak, parkok között helyeződnek el a kedves, egyszerű otthonok. A lakosság nem olyan vegyes, mert ahol az angolszász elemhez idegenek keveredtek, ott is a legtöbb városba vagy vidékre csak egy-egy bevándorló népfaj költözött nagyobb tömegben, tehát nincs meg a lakosságnak az a tarka konglomerátuma, mint New Yorkban. Gondolkodásban és érzésben is nagy a különbség a földművelő és a nagy ipari területek között.

De mind e különbségek mellett is kialakult az amerikai embernek egy külön típusa, amelyet kifejlesztett az a sajátságos életmód, amelynek fő jellemző vonásait bemutattam. Milyen ez az amerikai ember? Röviden úgy jellemezhetném, hogy élete nehéz munka és könnyű szórakozás. Egész nap robotol, vesződik, szalad és dolgozik, de a munka nem kínlódás számára, mert tudja, hogy általa megszerez mindent, amire szüksége van. Munka közben és a munkaidőn kívül jókedvű, barátságos, udvarias. Az uccán, a földalattin a legnagyobb tolongásban sem hall az ember veszekedést vagy gorombaságot, nem lát tolakodót, hanem mindenki igyekszik a másikon segíteni, dolgán könnyíteni. A munka után az amerikai ember jókedvű, nagy gyerek.

Nem akarja elméjét megerőltetni, jókedvét elrontani, tehát szórakozása a mozi, a táncos, énekes bohózat, a látványosság. Szereti a sportot, s érdekli minden, ami a véletlentől, a chance-től függ, úgy amint az ő egész élete, boldogulása is ettől függ. Ezért olyan fontos az amerikai ember előtt egy box- vagy baseball-verseny. Naiv gyermekies lelkével kedveli a külsőségeket s örömmnel elégíti ki hiúságát.

Szeret egyesületekben részt venni, különösen olyanokban, amelyek meglátszanak külső megjelenésén, ruházatán, s az ő hite szerint emelik társadalmi tekintélyét. Nagyon szereti nevét, arcképét nyomtatásban látni s szereti gazdagságát fitogtatni. Ez a hiúság elkíséri az amerikai embert még a halál után is. A halottat bebalzsamozzák, arcát kifestik, haját, bajuszát (ha volt) rendbehozzák, szemöldökét is megigazítják, szép ruhába öltöztetik s úgy ravatalozzák fel a városban, valamely forgalmas uccán levő Funeral Chapel-ben (temetkező kápolna). S ez a hiúság annyira megy, hogy még az olyan halottat is bebalzsamozzák és megszépítik, akinek holttestét azután elégetik.

Mivel a temető és a temetkezés Amerikában magánvállalkozás, a napilapok hirdetéseiben olvashatjuk, hogy dícsérik fel a temetkezési vállalatok szolgálatukat. S a bebalzsamozó és ravatalozó Ťművészekť a közönséges undertaker elnevezés helyett az előkelő mortician-t találták ki s ezt használják. A New Kensico Mausoleum feldícséri hirdetésében, hogy Ťgyönyörü, fűtött és világított épület, fényűzéses és kényelmesť. S hozzáteszi, hogy kívánatra képes ismertetést küld. A bebalzsamozás és a temetés drága, de hozzátartozik az amerikai gondolkozáshoz, hogy az elhalt szép legyen és temetése fényes, mikor utolsó útjára kísérik.

Az amerikai ember naiv hiúsága, jókedve kiéli magát a gyakori banketteken is. Beszédeik tréfásak, mulatságosak és sohasem maradhat el belőlük egy-két vidám adoma s egymás feldícsérése. Minden amerikai kitünő, alapos szakember a maga foglalkozása körében, mert különben nem tudna megélni belőle, de azonkívül az általános műveltség területein nem tájékozott s nem is igen érdekli más, mint ami foglalkozása körébe tartozik. Igazi Berufsmensch. Az átlag ezenkívül kicsinyes, gyakran korlátolt. Ez az a típus, amelyet a mai irodalom nagy szatitikusai gúnyolnak, Mencken, az American Mercury szerkesztője és Sinclair Lewis, aki Babbitt-ben megteremtette ennek az amerikainak halhatatlan alakját.

Mi lehet ennek az átlag amerikainak kultúrideálja? Van-e valami, ami az élet mindennapi fáradalmai fölé emeli a mozin és egyéb könnyű szórakozásokon kívül? Ha figyelmesen és elfogulatlanul nézzük az amerikai életet, megtaláljuk azt, ami ezt a természetes lelki szükségletet kielégíti. Az európai ember kulturális szükséglete az irodalom, a tudomány, a művészet, a zene. Láttuk már, hogy Amerikában is egy folyton nagyobbodó kör keresi az ilyen lelki élményeket is, de a nagy tömegnél mindezt helyettesíti a vallásos élet.

Európai szemmel nézve az amerikai vallásosság a legmeglepőbb s legkülönösebb. Ebben az országban, ahol a vallásosság a legmélyebb s a legjobban áthatja az egész nyilvános és magánéletet, egyúttal a legnagyobb szabadságot engedik meg az egyénnek. Mindenki tartozhatik bármely felekezethez, s csatlakozhatik máról holnapra tetszése szerint minden hatósági beavatkozás vagy ellenőrzés nélkül akármelyik egyházhoz. Bárki nyithat templomot s prédikálhat, ha vannak hívei, akik meghallgatják és eltartják. Az egyetlen korlát, hogy az állam törvényeit tiszteletben kell tartani.

Az iskolákban nincs vallásoktatás, ez tisztán a felekezetek, az egyházközségek és a család dolga. Tehát nincs semmi külső kényszer és mégis mindenki lelki szükségletének tartja, hogy elmenjen valamelyik templomba és meghallgassa kedvelt lelkészének prédikációját. Az amerikai szellemnek megfelelően, a templomok is versenyezve hirdetik a napilapokban, hogy mit nyujtanak s a templomok ajtaján is ott van a hirdetés, hogy melyik ismert, híres lelkész miről fog beszélni. A napilapok hirdető részében ugyanolyan helyet foglalnak el a templomok, mint a szinházak.

A napilapok szombati számában csaknem egy egész oldalt töltenek meg a Religious Announcements s közlik a programmot s azt is, hogy milyen zene lesz, miről fognak vitatkozni. Az amerikai ember lelki életét a mindennapiság fölé emeli a vallásosság, az istenben vetett hit. Gondolkozik róla s a maga felfogása szerint választja meg azt az egyházat, amelyhez csatlakozni akar. Ez lehet a legszigorúbb ortodox felfogású vagy a legszabadabb, a Community Church felekezetnélküli vallása. Ebben a templomban, az előkelő Park Avenue-n együtt vannak keresztények, zsidók, mohamedánok, buddhisták, az egyetlen összekötő kapocs az egy istenben és az erkölcsben vetett hit. Az amerikai embernek ez az önmagába mélyedő vallásossága kielégíti az ő lelki szükségletét.

S van még valami, ami mutatja, hogy a "kulturálatlan"  amerikaiban is van érzék a kultúra szükségletei iránt. Ebben az országban, amelynek folyton szemére vetik anyagiasságát, üzleti szellemét, adnak legkönnyebben és legtöbbet kulturális célokra. Az összehalmozott nagy vagyon nem zárkózik el, hanem mozgékony, ott van mindenütt, ahol szépet, jót, hasznosat kell alkotni vagy megvenni. Amerikának nincs régi nemessége, tehát nem mondhatja: noblesse oblige, hanem annál jobban érzi, hogy richesse oblige. Az az átlagos, kicsinyes, szűkkörű gondolkodású amerikai, aki nagy vagyonhoz jutott, érzi azt a kötelességét, hogy neki is hozzá kell járulnia hazája nagyságához, dicsőségéhez. Meg kell szerezni azt, ami szép és jó, amivel kérkedni, dicsekedni lehet. Egy nagyon jellemző adomát hallottam Amerikában.

Egy öreg, meggazdagodott házaspár elment az egyetem elnökéhez s megkérték, magyarázza meg nekik, mi az egyetem. Az elnök úgy, ahogy megérthették, megmagyarázta nekik. Erre azt kérdezték, hogy hasznos dolog-e egy egyetem. Az elnök biztosította őket, hogy nagyon hasznos dolog. Hát ha igazán hasznos dolog, mondotta a férj, itt van négymilló dollár, csináljon még egy egyetemet. Akár megtörtént ez, akár nem, igaz lehet, mert a kis és nagy Babbitt-ek üzleteiben összegyűlt óriási vagyonok teremtik meg Amerikában a tudomány és a művészet fényes, gazdagon felszerelt otthonait.

Balassa József