A berlini Malik-Verlag kiadásában megjelent a 60 éves Gorkij kortársakról emlékező könyve, címlapján egy fényképpel, mely a fiatal Gorkijt az öreg Tosztojjal ábrázolja. Az egyik egy szegény tanitót, a másik egy szegény parasztot mutat, kopottak, csúnyák, feltünően hasonlítanak egymásra és ha semmi mást nem tudnánk róluk, mint amit e könyvből megtudunk, akkor is két olyan nagy embernek ismernők meg őket, mint amilyenek valójában.
Csak azt írja meg Gorkij Tolsztojról, amit látott nála, amit beszélt vele, néha csak pár szavas mondatokban. De nagyon valószínű, hogy Tolsztoj kutatói közül, akik lenyügözve és megzavarodva szemlélik élete, tanításai és művészete közt kavargó ellentéteket, nagyságának és kicsiségének összeütközéseit, senki úgy rá nem tapintott e titáni lélek elevenjére, mint Gorkij; állítván: Tolsztoj mindennek, amit kívánt, sőt követelt, az alázatosságnak, egyszerűségnek és szelídségnek az ellentéte volt és csak az utánuk való igaz sóvárgás rázta úgy büszke lelkét, hogy az egész világot megrendítette vele.
Írja, hogy egyszer véletlenül meglátta az öreg Tolsztojt ülni a tenger partján a sziklákon, szürke ég alatt, egyedül. Nézett a lázongó tengerre, szürkén, kicsinyen, öregen, mozdulatlanul. És Gorkij azt mondja, soha annyira szíven nem ütötte a tudat, hogy ez az öregember egyenrangú az elemekkel, ősi hatalmasság, jót-rosszat egyaránt magábafoglaló alkotóerő, az óriásivá tágult Ember, tehát istenhez-hasonló.
Gorkij érdeme azonban, hogy bár az olvasó néha nevetni kénytelen Tolsztoj furcsa, mérges, éppen nem helytálló nézetein és bár maga Gorkij úgy néz rá néha, hogy Tolsztoj megkérdezi tőle: - Ugy-e, maga nem szeret engem? - és ő így felel: - Ma valóban nem bírom magát - az olvasó mégis együtt érzi Gorkijjal Tolsztoj lélekzet-elállító nagyságát. Tolsztoj feleségéről ugyancsak tiszteletteljes objektivitással ír, védve őt az értelmetlen rágalmak ellen; nemkülönben tiszta szemmel nézi Korolenkót, Kraszint és Anatole Franceot. De már amint Csehovról szól, szeretet surgárzik minden sorából és finomnak, gyöngédnek ismerjük meg általa a leggyilkosabb tollhegyű orosz írót, akiről Tolsztoj azt mondja, csak Maupassant-nal hasonlítható össze.
A legtöbbet és legszebben mégis egyetlen íróbarátjáról, a szerencsétlen Leonid Andrejevről ír Gorkij. Mint fiatalembert ismeri meg, maga is fiatalon és meglepetten áll meg a barbáröltözékű, nagyhajú, harsány fiatalember ijesztően groteszk és hallatlanul érdekes elmefuttatásai előtt. Úgy látszik, Andrejev azok közé az írók közé tartozik, akik személyükben még érdekesebbek, mint írásaikban. Gorkij nagyon megszerette, együtt laktak Gorkij számüzetésében a Kaukázusban (az emlékezések egyik páratlanul kedves része), együtt éltek Capriban is, ahol Andrejev kedélye, haláltól való félelme már az őrülésig sötétedett és nem tudott elszakadni tőle Péterváron sem, a forradalomban, ahol heves vitáik között már csak a régi szeretet tartotta össze őket.
Gorkij sziklaszilárd ember. Meggyőződését semmiféle szeretet, semmi tisztelet nem ingathatja meg. Szereti, akit szeret; de a szeme tisztán fénylik és az esze, mint a kristály. Lenin is legjobb barátai közül való, éppen olyan megingathatatlan ember, mint ő. És mégis, amig a forradalom alatt együtt voltak Péterváron és Moszkvában, Lenin számtalan esetben tett Gorkij kedvére olyasmiket, amit kedve ellen tett. Gorkij minden forradalmisága mellett is humanista, Lenin nem akart más szeretetet ismerni, mint a szegények naprajuttatását. Gorkij nem kritizálja Lenint mint politikust és diktátort. Barátját mutatja meg e könyvben, Lenin szívét, ami nem került agya mellé a mauzoleumba, példátlan önzetlenségét, egyszerű heroizmusát és egyszerű kedvességét. Gorkij oly gyöngéden bánik vele, mintha féltené. Bizonyára senki sem volt a földön rajta kívül, aki oly aggodalommal nézett volna a Napoleonnál acélabb emberre.
Még Jesszeninről, Blokról és másokról ír Gorkij, de már távolabbin és hűvösebben. Tolsztoj, Csehov, Andrejev és Lenin az ő szeretettei. Magáról csak annyit ír, amennyi ezekkel függ szorosan össze; írásai hátteréből mégis az ő arca magasodik fel, egy tiszta nagyember arca, egy előkelő léleké, egy soha semmi szubjektivitástól nem befolyásolható igazságszeretőé.
