Bethlen István Debrecenben mondott beszédet

Debrecen, március 4.
Bethlen István gróf miniszterelnök felesége társaságában és negyven kormánypárti képviselő élén vonult be Debrecenbe, hogy elmondja hetek óta országos érdeklődéssel várt beszámolóbeszédét. Mindenki szenzációkat várt és a szenzációk nem maradtak el.

A miniszterelnöki beszámolóbeszéd nem kevesebb, mint két óra hosszat tartott, az – ugy látszik – szándékosan elhanyagolt belpolitikai rész azonban teljesen háttérbe szorult a külpolitikai fejtegetések mögött, amelynek teljes sulyukkal és határozottsággal nem annyira az országnak, mint inkább Genfnek szóltak. A belpolitikai beszámolóknak legnagyobb meglepetése a következő jelentés volt:
-Elérkezett az ideje annak, hogy a kormány kivételes hatalmát megszüntessük és visszavesszük a nemzet közéletét a közszabadságok tekintetében legalább abba a helyzetben, amelyben a háboru előtt volt.

Nyomban e kijelentés után a szakszervezetei törvény szükségességét fejtegette, de ez már nem szüntethette meg a kormánypárt jobbszárnyához tartozó képviselők feszengését, amely csak fokozódott, amikor a miniszterelnök a hitbizományi reform sürgősségéről és arról beszélt, hogy a társadalom kibékítésének jegyében kell megoldani a közigazgatási reformot is.

A közönség körében szépszámban képviselt ellenzéki civisekre jó hatást tett, hogy gesztusai megélénkültek, érezte, hogy kapcsolatot talált az Arany Bika-szálló nagytermét zsufolásig megtöltő közönséggel. És még valami, ami a miniszterelnöki beszámoló külsőségeihez tartozik: a beszédnek Bethlennél szokatlan kidolgozása. Ebben a beszédben nincs semmi rögtönzés, csupa megfontoltság minden szó.

A miniszterelnök jól tudja, hogy ezeket a szavakat néhány perc mulva már az eredeti címzettnek, a külföldnek továbbítja telefon, táviró, rádió. Feketekeretes cvikkerével a kezében gesztikulál és minduntalan beletekint gondosan előkészített jegyzeteibe. Látnivalóan vigyáz arra, hogy egy pillanatra se lépjen ki beszédének előre megszabott kereteiből. Békereviziós szózatának érdekes bevezetője volt, amikor Olaszország említésénél a nagyterem szinpadán mögéje fölsorakozott kormánypárti képviselők és főispánok fölállva tapsolták s éljenezték Olaszországot és – Mussolinit.

A percekig tartó ünneplés láza átragadt a közönségre is. Bethlen ettől kezdve egyre nagyobb hévvel folytatja beszédét, polemizál s kisántánttal, fejtegeti az irredentizmus fogalmát. Nagy sikert arat azzal a kijelentésével, hogy „a magyar közönség szájára mi lakatot nem tehetünk”. Ha a fenyegető kisántánt a cukor és a vessző gyerekszobába való politikájával kisérletezik, erre csak az a válasza, hogy „a vesszőtől nem félünk, a cukornál pedig tartalmasabb koszthoz vagyunk szokva”! Németország lemondhatott Elzász-Lothariagiáról, mi azonban fajunk egyharmadáról örökre le nem mondhatunk.

A magyar nemzet kapura szögezné az a férfiut, aki egy második Trianont aláírna.

A mai határokra végleges békét fölépíteni nem lehet… Ezek és ezekhez hasonló kifejezések izzó és elkeseredett irredenta hangulatot teremtenek a zsufolt teremben és a csaknem kétezer főnyi közönség lelkében. Röviden ismerteti a szentgotthárdi incidens hátterét és határozottan tiltakozik az invesztigációnak, a beruházásnak  még a gondolata ellen  is, majd így fejezi be beszédét:
- Hungária asszony békés asszony, de szive csak annak nyilik meg, aki őszinteséggel és jóindulattal közeledik hozzá.

Tapsba fulladnak az utolsó szavak, de mintha Bethlen maga is érezné, hogy a közönség kitörő lelkesedése és ünneplése most már nem a miniszterelnöknek, nem a kormánypárt vezérének, hanem az ajkán megnyilatkozott békereviziós eszméknek szól.