Huszadik század - történelem jelenidőben

A sztárok jó szobrot, de rossz Ady-emléket, a titánok pedig csak hóbortos kompoziciókat alkottak. – Egyedül Csorba Géza szobra előtt érezzük a költőt

Szobrászok, festők, építészek, írók és kritikusok – mesterségbeli érdekeltek – és nagyszámu közönség – a szívbeli érdekeltek – vegyes izgalommal nézegette vasárnap délelőtt a Műcsarnok termeiben azt a százegynéhány szoborművet, amelyekkel nyolcvanegy művész versenyezett a főváros Ady-síremlékpályázatának babérjaiért. A több, mint száz model között néhány pályamű talapzatán kis papírlap jelzi, hogy „szűkebb pályázatra utasítva”. Ez a zsűri döntése. Majd minden pályázaton rendszerint a zsűrit szidja a művész a közönség egyaránt. Kivételes eset: ezuttal a művészeket – kritizálják. A zsűri senki művét sem találta kifogástalannak, de kiválasztotta Csorba és Pál Hugó, Margó, Beck Fülöp, Sztankó és Lux pályaműveit, hogy egymás közözz ujabb versenyre keljenek.

A döntést a közönség és a műértők helyesnek találják, a művészekkel azonban nagyon elégedetlenek.

A szemlélő müvészek egy kis csoportjának Herman Lipót aktuális anekdotát ad elő, ez jellemzi legszellemesebben a helyzetet. Elmondja, hogy amikor Donáth Gyula a Vörösmarty-szoborra pályázott, sok szemrehányással illették a mestert.

- Nem ismered Vörösmartyt – mondták neki -, ugy látszik, nem tudod, ki volt?
- Hogyne tudnám – felelte bosszusan -, hiszen Gyulai Pál leírta nekem egy cédulára!
Az eset találó: fájdalom, ezek a művészek nem ismerik Adyt, miértis – ne vegyék zokon az őszinte szót – nem is alkothatták meg az igazi Ady Endre siremlékét. A neves művészek, akik tudnak, korábbi generációhoz tartoznak, gyökerük, lelkiségük a multban él és mintha csak valami hiányos irodalmi lexikonból ismerték Adyt. Adassék tisztelet nekik, hogy konzervativ fölfogásuk ellenére mégis megpróbálkoztak a nagy föladattal és beálltak a versenybe, de – ami szobrászilag jó, az még nem Ady.

Sokkal szomorubb ennél, hogy a fiatal szobrászgeneráció, amelytől joggal várhattuk volna, hogy Adyt revelálja, meglepően értelmetlenül áll a föladat előtt. Akik pedig, a fiatalok közül, valamennyire mégis érzik Adyt, hogy ugymondjam csak dadognak a masszán, erőtlenek és bizonytalanok a metierben. Olyanok, mint a költészetben Ady epigonjai. Két véglet találkozik ezen a pályázaton, a tisztes konzervativizmus és a tehetetlen modernizmus.

Tortadísz és blaszfémia a két véglet eredménye. A magyar választ nem tudják szimbolizálni sem az öregek, sem a fiatalok. Sétáljunk csak körül a nyolcvanegy művész pályaműve között. Karácsonyi Géza hajós lakatot mintáz: csak szövegmagyarázatokból ismerem föl a hajót. Halmágyi István kiragad egy verssort – „szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak” – és megmutat egy indián törzsfőnököt.

Füredi Richárd és Lechner Jenő közös alakja inkább kardnyelő artista. Farkas András nagyon jó erdélyi cserépkályhát csinál. Damkó József a bérpaloták sablonos épület-szobrával vélte érzékeltetni a költőt, Bethlen Gyula megfelel egy falusi temető igényeinek. Hampel Károly banális fűzfája jó polgári megoldás, Leszner Manó és Páczay Pál a lőcsei Thurzó-ház homlok-motivumával ejti zavarba a szemlélőt.

Kreipel Kalotai Ottó Petőfivel emelinti föl Adyt. Petőfit ruhában, Adyt aktban ábrázolja, hogy szemléltesse – mint mondja – a kettő közötti különbséget. (Mit ki nem talál egy ilyen pályázó művész!) László P. Gyula az utolsó bölényre ültet egy síró magyar irányt. Markup Béla egy szfinkszbe rejti mondanivalóját. Mortinelli Jennő a Krisztushoz megtérő költőt ábrázolja. Mátrai Lajos bogáncsból emelkedő konstruktiv férfialakja gyönge konstrukció. Medgyessy ősi székely motivumokkal dolgozik: legalább egyszerű. Épp igy egyszerű legalább Lantos Tenczer György márványlapra helyezett koszoruja. Vass Viktor megelégszik egy szép Pegazussal. (Bármelyik hazai vagy külföldi széplelkű dilletánsnak a síremléke lehetne!) Mindszenti Ferdel Lajos őszinte pályázó: szobra is nevet.

Nemes György bánatos alakja a muzsával nem sok fejtörést okozhatott. Ocsvay Géza és Rápolti Lajos műve furcsa, de kezdetleges. Ország Béla egy lángot komponált, de – óvatosságból – csak színes rajzban küldte be. Ráb Ferenc a banális ülő halállal semmit se mond. Gergely Dezső is csak rajzolt egy sasmadarat vagy turult. Ruf András alakjai a szarkofágon érdekesek, de – igénytelenek. Szege Sándor – bocsának a blaszfémiáért – egy bukott kereskedőt ábrázol, másik művén egy szép busuló juhászt. Sóvári János sokat olvashatta Adyt: művén a költő délutáni álmát alussza, cukorédesen.

Karosszékbe ülteti a költőt vitéz Székely Károly is, rokokó-megoldásban. Sződy lantot, Brometeyst és lebukott aktot variál. Vas Béla szomorkodó Ady-ja a gyerekkel, nagyon jó barok-szent. Vastag Éva művén a halál lefogja a költő szemét és a fáklyát, persze lefordítja. Vesselényi Tonzor Eszter egy Ady-sort örökít meg – „Nem ölellek többé vissza, elég volt” -, de fordítva ételmezi és férfialakja olyan szánalmas, hogy a nőnek igaza van. Szamosi Imre távolbanéző alakja banális. Hamvas Magda kitünő giccset csinált egy parfüméria kirakata számára: aktja puderdobozon fekszik.

Szamosi Sós Vilmos elnyult haldoklót mintáz, feje kövekre hanyatlik, nagyon rendes munka. De most nézzük a neves mestereket, akik már sok szép szobor alkotói. Én nem csalódtam bennük: most is jó művészek, de nem is reméltem, hogy már ők is, értenék Adyt.

Kallós Ede térdeplő, szivenszurt aktja épületszobor, szfinkszje kitünő, de csak szfinksz. Kisfaludy-Strobl Zsigmond aktja a nagy ragyogó nap alatt lendületes, szép elgondolás – nem Ady. Róna József női aktja gondos, jó munka, de mily köznapi! Szentgyörgyi István mestere a mintázásnak, muzsája azonban, amint az ifjut homlokon csókolja, csak egy családi jelenet. Épp igy, mintha összebeszéltek volna, Sidló Ferenc és Hikisch Rezső ülő alakja is családi póz. Nos és a titánok! Lehet-e valami borzasztóbb, mint az, hogy nevessenek egy sírmeléken!

Szörnyű, de itt is, ott is az emberek hangos nevetésre fakadnak. Szántó Gergely akrobatája rettentő követ emel – groteszk! Deutsch István – bár eredeti -, valami nyeszlett charlestonozó figurával akar kifejezni nagy dolgokat. Krivátsy Miklós egyszerűen virtslikkel ábrázolja a fájdalmat. Varga Oszkár furcsa figurát helyez egy oszlopra. Akad azonban figyelemreméltó eredeti törekvés is. Okmaz Béla és Weichinger Károly tömbös, turáni stílű megoldása, Nóti András lantra feszített Adyja, Kober Elek misztikus furulyása, Rejki József öt alakja szoros csoportban, Székessy Zoltán lépcsőzetes és háromszögletes terve. Ungváry-Kubicsku Lajos gondolkozó figurája és főképpen Bokros-Biermann Dezső műve sokat igérnek. Bokros-Biermann-nál az Ady-fej a gula tetején nem érdektelen kopozíció, de roppant arányokat kívánna.

És most nézzük meg külön a szükebb pályázatra kiválasztott müvészek munkáit. Fülöp Elemér műve barok templomszobor. Lux Elek dacosan, leszegett fejjel nekiinduló alakja keveset mond, de egyik lába hosszabb. Beck Ö. Fülöp lantos ülő alakja szép és művészi munka, de ha Adyra gondolunk – bizony unalmas. Sztankó Gyula lebernyeges viharbarohanó alakja irodalom és nem szobor. Margó Ede – a hangulatok szobrásza – sokat éreztet a lirikus Adyból, de csak hangulatot ad. Léda elomló alakja megkapó kompozíció.

Csorba Géza és Pál Hugó modellje kapja a legtöbb elismerét a közönség és a szakértők részéről egyformán. Ülő alakjának megdöbbentő egyszerűségében ő fejezte ki a legkevesebb eszközzel a lehető legtöbbet. Az ő szobra előtt érezzük Adyt.