Reggel hat órakor, a szürke téli ködben fáradt, agyondolgozott munkásasszonyok csapata vonul végig a Józsefváros zegzugos uccáin. Mire a Nagytemplom uccába érnek, már tömegbe verődve folytatják útjukat. Egyik a karján viszi kis gyermekét, a másik a kezénél fogva vezeti. A „Krés” előtt megállnak és a kapuban elbúcsúznak a gyermekektől.

- Józsi, jól viseld magadat és fogadj szót a kedves nővérnek - mondja az egyik. A másik sóhajtva, szótlanul állítja a gyermeket a földre. Aztán megnyílik a kapu, jóságos arcú apácák köszöntik a gyermekeket. Mindegyiket ismerik és a nevén szólítják őket.

Különös érzés tölti el az embert, ha átlépi a kapu küszöbét és lépeseinek hangos koppanását hallja a hosszú, kőkockás folyosókon. A szürke, csöndes épület az Első Pesti Bölcsőde háza, a „Krés”, ahogyan a józsefvárosiak nevezik, francia neve: La Créche után.

Ötven esztendővel ezelőtt nyíltak meg ennek a háznak a kapui és ötven év óta minden reggel megindul a munkásanyák karavánja a ház felé, hogy gyermekeiket „beadják…” A bölcsődék megalapításának gon­dolatát egy nemesszívü francia gyermekbarát, Francois Marbeau pendítette meg a mult évszázad közepén és azóta a világ minden táján többszáz ilyen intézetet alapítottak az adakozó és jószívű emberek segítségével.

Hogy ez a gondolat milyen termékeny talajra hullott, azt mutatják ezek az intézetek. A munkásasszony, aki kénytelen a gyárak, műhelyek és mosókonyhák füstjében és gőzében eltölteni az egész napját, a múltban kisgyermekét kénytelen volt lakásába zárni vagy a szomszédok gondjaira bízni és ezek az ártatlan kis apróságok a legtöbbször az életükkel vagy az egészségükkel fizették meg azt, hogy anyjuk munkába ment. Ezt az állapotot akarták megszüntetni a bölcsődék alapításával.