Ady-érem

Az összetartozandóságról, mely a Nyugatot Adyhoz fűzte s közönségét a Nyugathoz fűzi, a Nyugat érmet veretett s ajándékba küldi előfizetőinek. Az ajándék méltó azokhoz, akik kapják s méltó ahhoz, akinek jegyében történik. Barátunk, művésztestvérünk, kezdettől fogva pályatársunk, Beck Ö. Fülöp ércbe vésett irodalomtörténetet ád benne, egy más művészetbe való áttételét annak, aki Ady volt s amit művészete jelent.

A halk élesség, mely Beck Ö. Fülöpöt a relief mesterévé teszi, olyan arcélét vésette vele Adynak, mely egy mulandó egyszeriséget a mindenkorravalóság jelképévé magasztosít. A csöndes esés és emelkedés, ahogy Beck Ö. Fülöp a felületet beszélteti, tengernyi dagadást, friss végtelenséget tud vele képeztetni, - az újnak mindig volt s mindig leendő mivoltát.

A bűbája e plaketnek abban áll, hogy gyengédséggel képes a titánit, tartózkodással az egetverőt megjelentetni, hogy éppen mert nem adyskodik, azzal kongeniális Adyhoz, hogy olyan, mintha nem is ujjnak, hanem szemsugárnak nyomásával volna megformálva, a megértésnek meleg pillantásával. Ahogy az érem egyik karikájába az Ady fejét, a másikba a Repülj Hajómat komponálja bele, az külön-külön egy-egy organikus teljesség, melyen kívül mintha már nem is volna semmi. S amellett, talán az Ady nyakas fejétől, talán a gálya búzabárkás siklásától, erőltetés nélkül magyar, nem sallangosan, hanem belülről. Magyar pénz, mely besegít az örökkévalóság vámján - veretve is remeke a magyar verdének. Gondolom: becses ajándék, és, mondom, méltó a Nyugat közönségéhez.

Ma már, hogy egy nemzedék nőtt fel a Nyugat keze alatt, s a legmagasabb csúcsról, hová a nemzet költészete fölért, a Nyugat címerét nem lehet leszedni: ma már nem mesterség a Nyugattal tartani s legalább is elnézőnek lenni a rendületlenség iránt, mellyel eredendő irodalompolitikája mellett kitart. De húsz-huszonegy év előtt éppen a művelt, az irodalmiakban avatott olvasó számára nem volt könnyű megmaradni a türelemnek azon az útján, mely a Nyugatnak politikája.

Vagy a régiben, a régi nagyban és tökéletesben nőtt volt fel, s ekkor önkéntelen fölöslegesnek érezte a változást, mert mi jöhet külömb s mi jöhet jó Názáretból? Vagy érezte dagadni az újat, s ekkor mért küzdje le magában a hittérítés türelmetlenségét? Összetételre is sajátos volt e közönség: nem igaz, hogy főképp városi lett volna, még budapesti sem: a vidék faluvárosaiban, pusztáin, a kastély úgy, mint a tiszttartóház inkább járatta a Nyugatot, mint a kávéházak.

El lehet mondani, hogy eredendően a Nyugat olvasóinak s előfizetőinek javarésze nem értett egyet a folyóirattal, melyért helytáll, s ami a Nyugatot s olvasóit eleinte összefűzte, nem annyira az ízlés vagy az irány közössége volt, mint inkább az egyforma tisztelet a tehetség, a szellemi munka, a nemzeti értékek iránt. Minden egyéb új szál ebbe az eredendőbe fonódott bele, míg kötelékké tudott erősödni.

---

Még mikor a Nyugat irodalma, melynek netovábbja volt Ady, de amely nem merült ki Adyban: mikor ez az irodalom már ott tetemesedett a magyar olvasó előtt s a Nyugat emberei városról városra járva magyarázták a politikát, mely ez irodalmat világgá segítette: még ekkor is és sokáig megvolt a hit, hogy a Nyugat valami új iskolát ír elő, talán azt, hogy ezentúl nem szabad másképp költeni, mint ahogy Ady költ.

Mint hajdan A Héthez az Arany- és Kiss József-utánzatok, úgy ömlöttek a Nyugathoz az Ady-utánzatok, s nehéz lett volna megmaradnunk elfogulatlanságunknál, ha olvasóink, akár egyetértettek velünk, akár nem, tisztelettel meg nem állottak volna mellettünk, s ha mint több nagy emberünkkel és művészünkkel, ki a Nyugat leveleiről emelkedett az irodalomba, magával Adyval is az a szerencsénk meg nem lett volna, hogy minden ízében művész volt s minden vonatkozásban genie, tehát ugyanúgy, mint ahogy Marx megmondta magáról, hogy "én nem vagyok marxista", Ady Endre sem volt, egy percig sem, adysta. A szabadságot, melynek teljét követelte magának: mástól és más egyébtől sem sajnálta.

Érezte, hogy azt a korszakos és páratlan találkozását a magyar fiatalsággal, mely ekkora hirtelenséggel s szélességben még Petőfinek sem jutott volt részeül, a szabadságnak köszönheti, mit a Nyugat szabadságharca küzdött ki. Ez a szabadságharc úgy ragadta magával a Nyugatnak művelt, mértéktartó, történelmi kegyeletű közönségét, mint ahogy Deák Ferenc nem habozott volt, mikor dülőre került a dolog, Kossuth Lajossal menni. A közönségnek e nagyszívűsége döntötte el a győzelmet, a szabadság volt a jegy, miben a Nyugat, a Nyugat közönsége és Ady Endre találkozott. E szabadságnak Rákóczi-tallérja az Ady-pénz, mit a Nyugat most előfizetőinek emlékbe ad.

Nem véletlen, hogy most, s nem véletlen, hogy Ady-érmet. Mint húsz év előtt: most megint kerülgetni kezdi a politika a művészetet, s éppúgy, mint húsz év előtt: meggyőződéssel, sőt lelkesedéssel. Mint a politikában, úgy az irodalompolitikában is rossz idő jár a liberalizmusra s az egyéniség tiszteletére - jobb- és balfelől egyszerre, mint a politikában az államot s a fegyelmet, a művészetben a kollektivitást s a megszabást akarják föltétlen parancsba emelni, egyetlen lehetőség gyanánt megengedni. Már most: a politika, az irodalompolitika is, a siker területe, - politika csak egy van igaz: az, amit eredményei igazolnak.

Nos: a szabadság s beleértve az egyéniség irodalompolitikájának - mert egyedül ez volt s ez ma is a Nyugat irodalompolitikája - megvolt az eredménye. Ady Endre e szabadság kedvezéséből s az egyéniség jogán lett az, aki, s áll most, tíz évvel halála után, a nemzet előtt közhódolatban. Én azt vallom, - hogy az az 1848-ban született s 1918-ig virágzott Magyarország, melynek mai maradványa is ígéretes életképesség: ez életerejét a liberalizmustól vette. Ám erről gondolkozzék, aki ahogy akar.

Abban azonban nincs kétség, mert a magyar irodalom tanuskodik mellette, hogy irodalom nincs írói szabadság nélkül, s ha a Nyugat emberei elmosolyodnak, mikor most Ady dicsősége mögül leckéztetik őket azok, akiknek fejébe őnekik kellett volt Adyt beleverniök: annyira már nem megy türelmi meggyőződésük, hogy Ady Endrének drága fejét egy művészeti fegyház kapuja fölé engedjék feltűzni címernek. Ady Endre a tökéletes művészettel a tökéletes szabadságot jelenti, s a Nyugat minden olvasója jogot vált az Ady-éremre, a szabadság jegyében tesz hitet, a magyar művészet örökkévalósága mellett. Minél többen váltják magukhoz, annál bátorságosabban mehetünk előre, mindig előre. Ady Endre a jelképe annak, hogy vele nem fejeződött be a magyar költészet.

Ignotus