A magyar művészet jövő nemzedékei

Még nincs tíz esztendeje, hogy Képzőművészeti Főiskolánk kicserélte tanítóit és megváltoztatta tanítási múdszerét. A régi intézet fenekéig átalakult s a mi legalaposabban megváltozott benne, az a szelleme volt. A régi intézet a középiskolai rajztanárok képzésében látta főcélját s a művészképzést ennek a célnak alája rendelte. Középiskolai emlékeiből többé-kevésbé mindenki megállapíthatja, hogy milyen eredménnyel bocsátotta útra rajztanárait az intézet.

Mindenki emlékezhetik a halálos unalomnak azokra a végtelen óráira, miket a mértani és a szabadkézi rajz jelentett. A művészetre szolgáló rálátást inkább elzárták előlük azok a szomorú órák, semmint megnyitották volna. Ha a rajztanár korának művészetéhez még is hozzászólott, az csak arra volt jó, hogy megmutassa csodálatos elfogultságát, ízlésének és ítéletének korlátoltságát és többé-kevésbé azt a keserűséget, melyet a rajztanárságban megrekedtség váltott ki benne, az anch' io sono pittore-ban.

A főiskola nagy reformja, melynek végiggondolója és szóbafoglalója Réti István és Lyka Károly volt, a rajztanárságra képzés helyett a művészi képzésre vetette a súlyt. Míg régebben bárki rajztanár lehetett némi kézügyesség és megfelelő szorgalma fejében, a reform szerint a pedagógiai képesség mellett épp olyan fontosságú föltétele a rajztanári képzésre bocsáttatásnak a művészi tehetség. A mértan és egyéb elvont tárgyak tanítását lehetőség szerint mérsékelte az új tanítási terv, s az eljövendő középiskolai rajztanárok feladatát abban látta, hogy a művészi érzéket fejlesszék növendékeikben és hogy a művészetértelmezés kérdéseire megfeleljenek nekik.

Hogy a reformnak ez a része mennyire valósult meg a gyakorlatban, ma még megítélhetetlen. Az eredménynek a középiskolákban kell majd mutatkoznia, abban, hogy a középiskolák diákjai kevésbbé tájékozatlanul és idegenül álljanak szemben a művészet alkotásaival, mint az előttük való diáknemzedékek.

A főiskola reformjának egyetemesebb célja a művésznevelés megmásítása volt. Ennek a célnak érdekében legelsőbb is kicserélték az intézet művésztanárait. A régiek helyére a modern magyar művészet leghangzatosabb nevei kerültek, nagyobbrészt olyan művészek, kik tekintélyes mult után akkor jutottak el művészi képességeik teljességéhez. Minden jel azzal biztatott, hogy a pompás művészegyéniségek magukkal ragadják majd az ifjúságot és megóvják a félrekalandozástól.

Mindezek a művészek valamikor maguk is növendékei voltak a mai főiskolának (az egykori Mintarajziskolának), de többnyire csak igen rövid ideig, azután menekültek belőle idegen országokba, Münchenbe, Párisba, oda ahol szabadabb volt a levegő és ahol nem zárta el a természethez vívő utat az elmélet.

A szabadságban nevelkedett és nagyra érett művészek a művészi szabadság levegőjével telítették meg a főiskolát. S hogy a szabadságban mekkora a serkentő erő és a feltáró képesség, azt megmutatja most a főiskola nagyszabású ifjúsági kiállítása, mely a városligeti Műcsarnoknak minden termét megtölti. A reform óta első nagyszabású kiállítása ez a főiskolának. Voltak közben seregszemléi különböző helyeken, de ekkora teljességben még sehol és sohasem.

Az első és végig uralkodó benyomás rajta: a tehetségeknek nagy, sőt rendkivüli gazdagsága. Mennyi fiatal, akinek minden pórusából tehetség gyöngyözik! Sokukat ismertük már egyéb kiállításukról, de sokuk most kerül először a nyilvánosság elé. Képviselve van közöttük mindenfajta érdeklődés s a tehetségnek minden válfaja. Vannak közöttük, akik már teljesen készre tudják érlelni mondanivalójukat és vannak, akik a kezdeti lendületet éreztetik meggyőző erővel.

A növendékek művei a mesterük szerint vannak elrendezve. Tanulságos elrendezés, mert általa alkalom adódik a tanárok eredményeinek s valamennyire a tanítási módjának összehasonlítására is. Még tanulságosabb lett volna a kiállítás, ha következetesebben megkülönböztetik benne a tulajdonképpeni tanulmányi részt, vagyis az iskolában, a mester szemeláttára készült munkákat azoktól, melyeket a fiatalok az iskolától távol készítettek. Az anyagnak ilyen célú elosztása bizonyos mértékig megtörtént, csak nem eléggé következetesen és nem mindenik tanár osztályára kiterjedően.

Annyi így is megállapítható, hogy a tanárok egy része túlságosan befolyásolja növendékeit a maga egyéniségével; az a része, mely az iskolai oktatást nem annyira a művészetre előkészítő tanulmányozó alkalomnak fogja föl, s szemlátomást arra ösztönzi fiatalait, hogy kész eredményeket - kész képeket - alakítsanak ki. A fiatalember, jól tudjuk, általában nagyon hajlik arra, hogy nagyratartott tanárát példaképnek tekintse. Akaratlanul is utánozza.

De a jó tanító tudja a módját, hogy a fiatal művész szemét a lényegesre igazítsa be, s megóvja attól, hogy az esetlegest és a fumót összetévessze a jellemzővel és a maradandóval. Régi tapasztalat, hogy a személytelen tanítás a legeredményesebb. Az a tanító, ki a maga egyéniségével nem befolyásolja növendékét, annál inkább rá tudja irányítani a fiatal ember figyelmét ábrázolása tárgyára és annak sugallójára, a természetre. Attól is megkíméli, hogy fejlődése idejének egy részét a magára szedett idegen modor levetkőzésére legyen kénytelen fordítani.

A művészi ábrázolás megtanulásához segítő főeszköz általában a rajz. Már a régiek is jól tudták ezt, s nincsen is olyan kora a művészetnek, melyben ne a rajz lett volna az oktatás eszköze. Az impresszionizmus korszaka volt az a periódus, melyben a rajz jelentősége, látszólag, nagyot csökkent. Az impresszionizmus kései korszakaiban a képen valóban eltűnt a rajz, - helyét a foltok foglalták el.

De az impresszionizmus mesterei mind végigjárták a rajz szigorú iskoláját, s ha sor került rá, kiválóan rajzoltak is. Ha nem így lett volna, festészetük sokkal kevésbé hatna meggyőzően. Mert hiszen a rajz a művészetben nem csak vonalas előadású ábrázolást jelent (olyankor, mikor a rajz önmagának a célja), hanem a tájékozódás eszközét a természetben és jelenségein. A rajz a festő tapintó szerszáma, mellyel az emberi alak jellemző részeire ráérez, mellyel megfigyel és a megfigyelés eredményeit számontartja.

Az impresszionista nagymesterek foltrendszerének állandó tanulmányozással megszerzett rajz-disciplina az alapja. Minthogy azonban a műveikre rátekintő szem csak színes foltokat lát, rajzot nem, a követőkben hamar kialakult az a hit, hogy a foltok fölrakásához rajztudásra nincsen is szükség. Még rosszabb idők következtek a rajzkultúrára az impresszionizmus utáni művészeti korszakokban. Azokban a természettől elfordulás, vagyis az ábrázolásbeli önkény lett a jelző. A rajztudás ezekben a korszakokban inkább akadály volt, semmint előbbrevivő eszköz. Ezért is hanyagolták el annyira.

Főiskolánk fiataljai között tekintélyes számmal vannak a legújabb korstilus-törekvések követői. Éppen az ő esetükben érdekes és tanulságos lett volna látni az útat, amelyen odajutottak, ahol vannak. Ahol erre mód adatik - például Glatz Oszkár osztályában -, ott a rajzstudiumok sok mindent megmagyaráznak. Egyszeriben világossá teszik a művésznövendéknek a természethez való viszonyát.

Bemutatják modeljével szemközt, abban a helyzetben, melyből logikusan csak a model vonalainak és formáinak lehető hű követése következnék. E helyett a fiatalember önkényesen változtat azon, amit lát: megmásítja anyagát, tulozza mozdulatait, bizonyos mértékig azt teszi, amit a torzképrajzoló hivatásból: karrikatúrát ád vissza természet helyett. Stilizálás? Félreértés. A stilizálás sohasem önkényesség, hanem inkább szabályossá és rendszeressé alakítása annak, ami a valóságban szeszélyes és váltakozó.

Különös és egyben fájdalmas esetek azok, mikor a fiatal művész a szénnel minden szándékát megtudja valósítani, a kifejezésnek minden finomságára képes, valósággal festeni tud vele: de amint ecsetet vesz kezébe és az ecsetet színbe mártja, a színesség úgyszólván elillan a vásznáról. Mesteri rajzolókat látni a kiállításon; de minden tehetségük cserbenhagyja őket, amint színesek próbálkoznak lenni. Micsoda belső gátlás rejtőzik a tehetetlenségnek ilyen nyilvánulása mögött?

És mi lehet a magyarázata annak, hogy sok fiatalban olyan szemfényvesztő módon jelentkezik a tehetség, olyan meggyőző erővel, akkora frissességgel és látszólagos kiapadhatatlansággal, s hogy tehetségük végül is szétfolyik, - nem keletkezik belőle művészi alkotás?

Ez az elcsüggesztő kérdés gyakran fölrémlik, miközben az ember a fiataloknak festménnyel, szoborral megtömött termeit járja. Mi lesz belőlük? Teljessé érik-e mindenikük? Vagy ennek a mi korszakunknak művészi tehetséget termelő csodálatos termékenysége csak olyan természeti jelenség, mint a televényföld bujasága, vagy mint azoknak a gyümölcsfáknak virágpompája, melyre végül sovány termés következik?

Ha valami, az iskola, azaz hogy a tanító a veszendő tehetség megóvója és fölnevelője. De milyen nehéz az is, mennyire a véletlennek kitett, mennyire kiszámíthatatlan!

Mi marad meg művészetünk sok tehetségéből az eljövendő idők számára? És mennyi az, ami művészetté lesz a tehetségből?

Elek Artúr