|
A szőrös majom - O'Neill színdarabja az Új Szinházban
Mennyire amerikai ez a darab? Hibáztatták, hogy semennyire; s bizonyos tekintetben joggal hibáztatták. Csakugyan, ahhoz, hogy a tengeri hajók kazánfűtőinek borzalmas elhagyatottságát, állatiasságát, barbárságát s nyomoruságát felfedezzék, nem kell amerikainak lenni. S pláne nem kell, mint a Szőrös majom szerzője tette, személyesen átvergődni ezt az életmódot: nem kell matrózságon, csavargáson s éhinségen keresztül nevelődni íróvá.
Amilyennek O'Neill az alakjait látja, olyannak láthatná vagy gondolhatná őket, sokkal kevesebb tapasztalat és élmény alapján, bármelyik nyiltszemű ujságíró is, ki egyszer lenézett közéjük, sőt bármelyik nyiltszemű ujság- és könyvolvasó is, ki sohasem látott tengert és tengeri embert.
A darab megcsinálása, költészete, szinpadi trükkjei, elmélkedései mind olyanok, amilyeneket százával találhatunk a mi ismert európai irodalmunkban, szociális-naturalisztikusban, szociális-expresszionisztikusban és szociális-neoromantikusban, - egy kritikustársam igen helyesen idézte a Szőrös majom kapcsán egymás mellett Hauptmann, Gorkij és Kaiser nevét. - S a milieu, a couleur locale: az úgy is hat itt, mintha kívülről, a hajó fedélzetéről fedezték volna fel; éppen mert többet törődnek vele, mint amennyire okvetlenül szükség volna...
Csak arra kell mindig elkészülve lenni, hogy ezekből az alkotásokból, a legkitünőbbekből is, ki-kitör időnként valami kellemetlen hang - nem a fegyelmezetlen őserőé, nem a szertelenségé nem a nyers véré és húsé, hanem, éppen ellenkezőleg: a középiskoláé, melyet a kiművelt ember azért tanult végig, hogy lerázhasson magáról, míg az autodidakta, kinek számára minden közhely reveláció, gyakran egyszersmindenkorra benne ragad.
Amerika is így szenvedi ma az európai középiskolát; az amerikai írók keze alól nem egyszer kerülnek ki egészen kitünő könyvek, de ezek is olyan puskaporok robbanásától hangosak, amilyeneket nálunk, Európában, százszor fedeztek már fel s százszor szelidítettek, annak rendje és módja szerint, ártatlan vagy ártalmas riasztópisztoly-kapszlivá, különböző fajta hivatásos eszmeropogtatók számára. Áll ez még akkor is, amikor arról van szó, amit Amerikának kellene legjobban ismernie: Amerikáról. Nem hiszem, hogy legyen nemzet, mely önmagától tanulta volna meg, hogy milyen. A népeket saját tulajdonságaikra többnyire az idegenek figyelmeztetik; az idegenek, kik csak a külsőségeket látják meg bennük s a külsőségekből állítanak össze vadregényes, mulatságos vagy bájosan dekoratív mozaikokat, saját nosztalgiáik, önérzetük, humor-érzékük vagy artisztikus hajlamuk foglalkoztatására.
A következő fázis az, hogy a felfedezett népek beugranak felfedezőiknek, maguk is kezdik gutírozni, sőt virtusosan továbbfejlesztik exotikus bájaikat; s csak jóval később jönnek rá, hogy amit legősibb jellegüknek hittek, nem egyéb, mint kívülről rájukkent különlegesség. Gondoljunk a magyar népszinművekre, melyekben a hazafias nekibuzdulás kizárólag úgy merte csak a parasztokat mozgatni, ahogy a gatya, paprika és cigányzene bukolikus szépségein eltünődő külföldi megköveteli...
Van valami nagyszerű feszültség minden autodidakta agyvelőben, amikor nagy vajudások árán befogadja a doktrinát, mely a közepes intelligenciájú hatodistának már könyökén nő ki. És, természetesen, van valami különös szuggesztivitás minden írásban is, melyen az újra-felfedezésnek a feszültségét, a gondolat felbukkanásával járó lelki megrázkódtatást megérezni - van még akkor is, ha magában a gondolatban nincs már meg.
Ha európai író ilyen embert választ hőséül: vagy megkönyörül rajta, mert "ez is ember", vagy pour épater les bourgois áll mellé, tüntetően és kacéran. O'Neill azonban vállalja ezt az alakját; vállalja tetőtől-talpig, minden rondaságával, anélkül, hogy akár mentegetné, akár a pártjára állna. Vállalja a gonoszságát, nem mint valami sejtelmes, ördögi tulajdonságot, melyen meg kell döbbennünk, nem is mint gyarlóságot, melyet meg kell bocsátanunk; vállalja ilyennek, mert nem tudja másmilyennek látni.
S milyen megrázó vallomássá válik aztán ebben az érzelmi körben a különben nem nagyon eredeti humanista líra, mely a darabban megszólal! Az együttérzésnek, az átéltségnek, a megértésnek milyen tiszta dokumentumává! Milyen preokkupálatlan, milyen egészséges intelligencia az, amely így tud embereket elfogadni, ábrázolni s elgyászolni! Erre, úgy érzem, csak amerikai író képes; csak ő képes ennyire magától értetődő szimpátiával, kacérság és nosztalgia nélkül foglalkozni a tengeri kazánházak szőrös majomembereinek lelkivilágával. S ez az, ami a Szőrös majmot mégis eredetivé, eredetien amerikaivá teszi.
Ignotus Pál |